Menj Kapálni!

Ellene vagyok az interneten való művelődésnek,a számítógép előtt eltöltött hosszú óráknak.Akárki,aki ezt itt olvasgatja,ne tegye!Ha mégis olvasna,akkor nyomtassa ki,vagy körmölje le a kis kezével,tollal,papírra - a kézzelfogható dolgok sokkal többet érnek!
Ne legyen lusta,és ne legyen sóher!Ha már ingyen ide van pakolva minden,ennyit csak megér!

2020. június 21., vasárnap

Egy sima, egy fordított


Boldog lennék, ha tisztán emlékeznék a napra, mikor az a cafat bebaszta maga mögött a bejárati ajtót. Persze nem saját indíttatásból, én zavartam el a bús picsába. Csak így,egyszerűen:

- Mire hazajövök, ne legyél itt!

És ennyi volt. Felugrott, magára kapta az első textilt, ami a keze ügyébe került, aztán elviharzott, akár egy sértett, büszke görög istennő. Hatásos volt, meg kell hagyni. Az egyik textil ráadásul az én fél pár fekete zoknim volt. Nem, mintha számítana. Egy zokni a kevés közül, olyan, mint akármelyik másik a fiókban. Pár nélkül. Bűnös volt az is, mint cinkosok közt a néma, vagy hogy mondják. Néha kihagy a memóriám...

Túlreagáltam? Ebben sem vagyok biztos. Akkor úgy tűnt, igazam van. Akkor úgy tűnt, nem az én gyomrom a túlérzékeny, ha nem veszi be az egyszerű tényt, hogy másokkal is megosztja a pináját. Lehet erre mondani: nem volt a nevemen, saját tulajdona, azt kezd vele, amit akar. Jogilag sem tarthatnék igényt azt hiszem más ember vaginájára. De a tények fájdalmas dolgok, és a körzeti megbízottal közös társbérlet a lába közt aznap hajnalban pont ilyen fájdalmas ténnyé vált. Ezért mondtam neki...mire hazajövök...

Neki is fájhatott, gondolom. Talán sírt is, de ebben sem vagyok biztos. Nem láttam tisztán, a zöldhályog és a zöld szemű szörny elmosta a szemét. Azt a kurva kék szemét. Tényleg...kék...majdnem elfelejtettem.

Öt év. Ezalatt annyi minden történt, hogy szinte bűn ilyen elharapott, túldramatizált, ripacs színjátékkal megcsonkítani a végét. Azzal, ahogy lobogott dühödten az a formás, fokhagyma seggéig érő haja...majdnem utána nyúltam. Majdnem megbántam. Szerencsére a seb, amit a körzeti megbízott faszán végzett tornamutatványai okoztak rácsapott a kezemre. Így csak néztem ki értelmetlenül szemüregeimből, mikor meglendült kezében a színehagyott alumínium kilincs.

Önkéntelen reflex volt, hogy odakaptam. Szándék nélkül, túl későn, hogy elérjem.  Viszont az a kurva egérszürke, kötött melós pulóver...kilógott az ujjából egy szál. Milliószor le akartam égetni róla, mindig elmaradt. Erre nem beleakad az ajtózár nyelvébe? Hát de! Mennyire, hogy beleakad!

Egy órán keresztül igyekeztem lefejteni róla, sikertelenül. Csak rontottam a helyzeten. Így aztán hagytam a faszra, rohadjon el rajta - azzal kirongyoltam a csőkonyhába, hogy lezárjam a kávé alatt a gázt. A kotyogósban elforrt a fele, szinte ihatatlanul keserűre sűrűsödött a cucc - sebaj! Nagyon passzol az alkalomhoz! Tej és cukor nélkül. Tökéletes kellék, hogy belekortyolva sajnáljam magam egy percre. Hűdekurvaszínpadias...kijárna egy atyai pofon.

Odakinn, a korhadó ablakkeret túlfelén még láttam egy pillanatra, hogy lobog a januári szélben az a formás seggéig érő haja, miközben eltűnt a sarkon. Stílusos, szinte reklámfilmbe illő a jelenet, azzal az apró különbséggel, hogy nekem utána kéne futni, valami méregdrága csokoládé dobozát markolva, címkével kifelé persze, hogy aztán könnyes szemmel, megbocsájtó tökéletességben egymás nyakába boruljunk, aztán évtizedeken át nagyfejű, kékszemű, szőke gyermekeket nemzzünk nemzetünk épülésére. Ó, nem! A gyárilag undorító, sárga tschibo coop-os reklámbögrében erre teljesen alkalmatlan. Ahogy én is. Meg a bennem, fortyogó epe.

Vágókép.

Ó bazmeg, elkéstem! Ívet húzott a bögre a mosogató felé,aztán szilánkosan csörömpölt egy verset. Felrántottam a melós cipőt, rongyos télikabátot, és irány a mókuskerék-üzem! A lépcsőházban vettem észre, hogy az egérszürke matrózpulóverből kilógó gyapjúszál még mindig követ, és mint egy útkereső keresztespók mögött ősszel az ökörnyál, úszik utánam a levegőben.  Oké, majd ha hazajöttem, leégetem róla. Tényleg. Vagy felgyújtom az egészet. Sok jó emlék nem fűződik hozzá...

Egész nap furcsán méregetnek a kolegák. Tudják. Talán mindig is tudták. Mármint, hogy Kékszeműt a körzeti megbízott is kezelgeti. Talán csak én nem tudtam. Talán, mert túl részeg voltam a testétől. De öt év alatt egyszer sem mondta, hogy unna mellettem feküdni minden este. Mondjuk azt se mondta soha, hogy bunkó vagyok, pedig ez is igaz lett volna. Csak a  fogcsikorgatásom viselte nehezen eleinte. Jogosan. Néha én is fölébredek rá. Viszont reggelente főztem neki kávét - vagy hagytam a sajátomból. Hétvégén még reggelit is kapott. Nem...ez most nem vezet sehova...talán soha nem vezetett...

Mégis mi a faszt bámulnak a többiek? Kinőttek a szarvaim? A homlokomra van rajzolva? Vagy a fogadószelvényeket váltják be, ki mire tippelt, mikor következik be, aminek mindenképp be kellett következnie.

Megint paranoid vagyok. Mindig paranoid vagyok. A hangok is megmondták...

Egy hete állandó műszakon. Huszonnégy órából huszonnyolc munka, így nincs idő nyalogatni a sebeket. Szerencsére. Izzadtan, büdösen, leharcoltan és ingerülten egyre nagyobb faszkalappá kezdek válni, egyre ferdébb szemmel sandít rám a többi melós. Leszarom...

Napok óta a mókuskerék-üzemben alszom. Találtam magamnak egy kényelmes odút. A hátsó sikátorban áll egy elhagyott szalmabála, a kukák mellett. Még az ötvenes években gurította be az üzemkapun egy művészlelkű elvtárs, aki a lelkesítő csasztuskákat írta, hogy kommunista szombaton is jókedvvel húzza az igát a hithű proletár. Nem volt sikere. Viszont ihletre volt szüksége az alkotáshoz, így hozott magának. Különben mit keresne egy ipari üzemben szalmabála? Semmit. De alig hatvan év múltán újra lett haszna a szocialista szellemi múzsának. De mit keresek én itt? Semmit. Hatvan év múlva, talán...

Két hete az üzemben alszom. A főnökség is ferde szemmel sandít ki az irodaablakon: honnan ez a kétoldali munkamorál, ami mohaként lepi el a testem? Pedig nem lettem hirtelen felindulásból sztahanovista, pláne a kétezres évek elején. Csak attól tartok, Kékszemű nem vette komolyan, amit mondtam, és otthon vár. Inkább úgy teszek, mintha semmi sem történt volna, attól minden megoldódik. Mint a globális felmelegedés. Vagy a holokauszt...hmmm...talán tényleg haza kéne menni. Holokauszt? Ó, bazmeg...elrohannak mellettem, tarkón basznak, aztán röhögnek rajtam a saját metaforáim. Lehet, hogy két hete nem alszom?

Üres a lakás. Tehát komolyan vette. Helyes. Bár ettől nem lett jobb. Viszont összecuccolt, mindenét felpakolta az ekhós szekérre. Az én dolgaimból nem vitt el semmit. Legalább nem tolvaj. Annyira nem, hogy a fél pár, áruló zokni ott les tüntető megvetéssel az üres párnán, az ágy üres oldalán. Ettől sem jobb. A távolságot, mint viselt zoknit...megkapod...Akkor főzzünk egy feketét!

A fürdőszoba előtt, a koszos linóleumon hasra vágódok abban a rohadt egérszürke gyapjúszálban, ami mostanra teljesen befonta a lakást. Aztán ott, hason fekve feltűnik, hogy a koszos linóleum - nem is koszos. Felmosott maga után? Furcsa...

Elmosogatott.

A szárogatón frissen mosott pólók,nadrágok.

Nagyon furcsa.

Leszaggatom magamról az elátkozott gyapjúholmit, és kecses ívben kibaszom az ablakon, csak úgy zörög! A kávéfőző alatt billegő lánghoz tartok egy hosszú gyufát (mikor gyújtottam alá?), és utána hajítom. Sajnos nem egy olcsó, nyolcvanas évekbeli akciófilm forgatásán vagyok, nem kap lángra, szimbolikus üstökösként nem éget ki minden emléket a szubjektív tudatomból, ami az elmúlt negyed óra előtt történt. Ez nem a VICO filmje. Itt egy vagány beszólás a jóképű főhős szájából nem oldja föl a rögvalóságot.

A főhős pedig nem Clint Eastwood. Csak - én.

Hogy baszná meg...Szar ez a film! Kérem vissza a jegyem!

A gázlángról frissen lekapott feketét úgy, a kotyogósból magamba lohálom, anyaszült meztelenül iramodok a hálószobának, miközben káromolom az Istent, kigúvadt szemeim rátévednek a kétszemélyes ágyra, halkan reccsen valami a fejemben, hátul, a nyúltagyam táján...aztán gondolom elterülök, mint a rohadt nád.

Jóéjszakát.

Kirúgtak. Erre ébredtem. Meddig fekhettem elnyúlva a padlószőnyegen? Ez felporszívózott, mielőtt lelépett? Mert egyetlen szálat sem találok a formás seggéig érő hajából, ami normál esetben pókhálóként szőtte be a szobát. És az életem.

Talán hetekig aludtam. Vagy órákig. Vagy pár percet. Enyhén poshadt üzenet várt a hangpostán, biztos, ami biztos egy levelet is becsúsztattak az ajtó alatt: ha egy mód van rá, ne tegyem be többet a lábam a mókuskerék-üzem területére. A jussom a bankszámlán figyel, menjek vele, amerre és ameddig jutok. Legyen így!

Kivirágoztak a fák az ablak alatt. Kitavaszodott? Mikor Kékszemű elviharzott fél pár zoknimban még vaskos januárt mutatott a naptár, behavazott járdán fekete lábnyomai mutatták az irányt; a körzeti megbízott szolgálati lakása felé. Kiestem az időből? Megint?

Valamikor került egy lakótársam. Csinos, fekete Holló. Nem az a Poe-féle, szofisztikált, kárörvendő novellaszökevény, inkább az a fajta,aki röhejes gót videoklippekben szokott vonaglani a tenyérbe mászó frontember lába körül. A lakást viszont szép tisztán, rendben tartotta, míg nem voltam magamnál. És lecserélte azt az undorító sárga tschibo-t ihatóbbra. Megpróbáltam elkapni, hogy riadt madárszemébe mondjam: "fasza ez a kávé!", de mindig odébb repült, riadt képpel rám károgott...talán nem ártott volna felöltözni, nem segített az összképen a meztelen látványom. Kell egy textil, ami majd felgyullad, ha kell.

Az orbitális kétajtósban uralkodó szokatlan rend okozta filozófiai válságot inkább meghagytam a második kávé utáni időkre. Mindig is rühelltem, hogy az összes szekrényben kell legyen egy hatalmas tükör, ami a fülembe suttogja alattomosan, mennyire nem úgy áll a ruha, ahogy a reklámok alapján állnia kellene. A kínos maga az ember.

Feltűnt valami szokatlan a tükörképben. Ami eddig nem volt ott. Nem koszos az üveg. Nem repedt. Mégis, mint egy vakfolt...vagy hajszál...vagy...egy egérszürke, összeégett fonál...a mellkasomon. Kitántorogtam a fürdőbe, tíz körömmel, kefével estem neki, bő vízzel, lidlis szappannal próbáltam levakarni, tépni ki az írmagját is...de mint Rosinante hátán, fél szemmel, neki a szélmalomseregnek, épp olyan érzés kerülget a műanyag levendulaillatban: esélytelen. Sancho, guríts a gazdádnak  egy xanaxot!

Pár nap alatt bepókhálóztam a lakást. Önmagammal. Mert én tekeredtem a bejárati ajtó zárjába, kibogozhatatlanul, nem az a kurva egérszürke melós pulóver, és most bomlok lefelé, kontroll nélkül. A Holló idegbetegen vergődött a helyiségek között, a szekrények tetejéről labaszkodta az üres üvegeket. Szilánkokon tapostam. Deja vu. Csalódottan felnéztem a remegő madárra:

- Megint ugyanitt tartunk. Ehhez mit szól, hmmm?

- Kár.

- Az, bazmeg...de mekkora...

- Kár.

- Mondj valami újat!

- Kár.

- Ha nem tudsz, inkább fogd be a pofád!

Nem fogta be. Igaza volt. Hiszen csőre van, nem pofája...

Minél jobban igyekszem leplezni a bomlást, játszani a normális honpolgárt, annál rosszabbul megy. Annál több a méregető, gyanakvó tekintet. Kerülném az embereket, de nem lehet. Nincs választás: dolgozni kell, valamit,  gubát tenni az asztalra, nem várhatom el egy madártól, hogy egyedül termelje ki a bérletet, a kaját, rezsit, dohányt. Sajnos csak alkalmi , részmunkaidős szarokat tudok felhajtani, ami lófaszra sem elég. Gyorsan kopik a szűk marokkal osztogatott zseton. Huszadika után a Holló cigijét szívom. Szégyellem, persze, de az utolsó szálat is kiveszem a dobozból.

Keresztes pók létem ökörnyálát kerülgetik a nyugdíjasok, lehúzzák fejüket a járókelők, miközben bele-belegabalyodnak a fél várost behálózó szálaimba, tépik belőlem az anyagot, viszik, én pedig egyre rohamosabban bomlok lefelé. Bomlok megfelé.

Esténként kevés szó esik, az is inkább monológ. A madár a folyamatos károgáson kívül nem járul hozzá a társalgáshoz. A kőbányai világos mellől, foghegyről odavetett féligazságaimra sanda tekintettel válaszol. Vagy nem ért belőle egy szót sem, vagy én nem értem a nyelvét. Talán az utóbbi a hihetőbb forgatókönyv. De akkor ez egy Kaffka-novella, vagy egy szar Adam Sandler adaptáció, középszerű romkom? Egy madárral társalgó, bekőbányaizott seggfej az átizzadt szoci fotelben - egyiknek sem lenne hiteles.

Múlnak a hetek, hónapok. Évek? Mindegy. Mindenesetre már csak bal kézzel markolom a kőbányai világost. Hova lett a jobb kezem? Mintha sosem létezett volna. Pedig határozottan emlékszem, hogy volt, jobb kézzel öntöttem a kávét is a bal kézben tartott coopos bögrébe. Most a Holló önti helyette. Nem jó ez így. Kényelmetlen ez a lebomlás. Elkopik a jobbik felem.

A madár folyton belegabalyodik az egérszürke szálakba - ilyenkor sikerül elkapni, hogy kiszabadítsam, egyébként még mindig menekül előlem. Úgy néz rám, mintha fel akarnám zabálni, tollastul. Megérdemlem, mikor belép vágja a csőrét. Átlát a szitán. Tényleg képes lennék felzabálni, nyersen, tollastul. A kávéja mondjuk még mindig istentelenül finom. És nem kapcsolták ki az áramot, nincs elmaradás, mióta ő fizeti be a csekkeket. Lehet nem is kell több. 

Hallottam a tévében, valami átható pátoszba mártogatott amcsi nőtől, hogy a depresszió és az önsajnálat elől nem lehet elfutni, mert az ott ül a mellkasodon, az arcodba bámul, amíg alszol, így rágja be magát a tudatodba, így ragad bele az éber pillanataidba is. Úgyhogy - elfutottam. Mint Forrest. El az óceánig, és vissza. Sajnos annak az ostoba elméletnek igaza volt - és itt nincs happy end, mint abban az ál-realityben.

Mikor éjjelente kinyitottam a szemem tényleg a mellkasomon térdepelt, bámulta az arcom, közben az egérszürke életfonalamat tépkedte. Sodorgatta a retkes, repedt körmei között az anyagot, mint csordáját leső cowboy a cigarettapapírt, miközben azon tanakodik, fejés után melyik tehenet kéne jó keményen megbasznia.

Nem tudom, meddig futottam. Tényleg az óceánig? Vagy csak egy fél órát kocogtam a kispark körül? Egyszer megkergettek a kutyák, az biztos. És az is, hogy visszafelé stoppolnom kellett, mert egyszer csak elfogyott a lábam. Előbb a jobb, aztán a bal, mintha sosem léteztek volna. Pedig voltak. Esküdni mernék rá. Kettő. Különben minek lett volna fekete zoknim, amiben az a cafat kirohanhatott a hóesésbe? Mára viszont teljesen elfogytak, nem érzem őket, holott nyár van, ez nem Szibéria, úgyhogy kurva élet, hogy nem fagytak le a kisboltba menet.

Az óceántól hazastoppolni majdhogy nem sportteljesítmény, viszont ha csak a platánfákig jutottam a kisparkban, nem valami sok. De ki emlékszik már? Majd a győztesek megírják a történelemkönyvekben. Ambíciónak nem utolsó. De miért is írnák meg? Azt hiszem, nem csak a végtagjaim kezdenek lebomlani rólam.

Mikor visszaértem az óceántól a lakás leginkább egy mesebeli, vagy inkább '50-es évekből szalajtott gagyi sci-fi pókszörnyének barlangjára hajazott. A Holló a gáztűzhely mellett feküdt, teljesen behálózva, vádló, kiéhezett szemeket meresztett rám. Lábak nélkül, fókajárásban odakúsztam hozzá - még így is odavágott a csőrével. Nem volt egyszerű fél kézzel kibogozni a vergődő testet, közben alaposan bele is csípett az arcomba. Elvette fél szemem világát - legyen vele boldog! Mikor végre sikerült, kilőtt a nyitott ablak felé, kitárta szárnyait - istenem, mint egy festmény, mint egy tetovált bőr! - és elröpült. Próbáltam utána kapni - ismerős rutinmozdulat. Nem sikerült. Ő pedig húzta magával a szálakat, amik egyre gyorsabban tekeredtek le rólam...viszi...azóta is. Jó szelet!

Fogyok. Deréktól lefelé elkoptam egyetlen nap alatt, pedig ki se merek szállni a foszladozó szocreál fotelből. Legfeljebb az ágyig vergődök el, és vissza.

Azt hiszem, ez itt a jelen. Mivel hetek óta nem látok, nem tudom pontosan, csak a nap járásából, ahogy rám vetődik a kitört ablakon át, meg az óraketyegésből sejtem, hogy elkezdődött, vagy éppen véget ért egy nap. Különben is, annyira befagyott körülöttem az élet, hogy akár állandónak is vehetem a jelen időt. Mintha nem lett volna múlt, és nem lenne jövő.

Beszűkült az élettér, nem mozdulok, nem eszem, nem iszom, csak a cigi maradt meg, azt is úgy rendelem. Kihozzák. Egész jól megtanultam torzóként tárcsázni, öngyújtót kezelni. Pénz a levélnyílásba, bedobják a dohánypakkot. Kell ennél több? Jut?

Még éjjelente is bomlok lefelé, minden reggel kevesebbként ébredek, mint mikor lefeküdtem. Pedig nem forgolódok, ugyanabban a pózban les rám a reggeli nap, mint amiben a Göncölszekér bámul az éjszaka közepén...meg a mellkasomon térdeplő...viszik, tekerik lefelé a szálat. Öngerjedt a folyamat, mint Csernobilban.

Fogy a csont, fogy a hús, de egész jól megtanultam cigit sodorni. Mint a vak cowboy, akinek csak a halvány emlékeiben bőg egy tehén, akit az esti fejés után alaposan megbaszott...révedek az ürességbe, miközben Ray Charles ambícióiról álmodok...doncsjukombekknómóóóór...
Azt hiszem, lassan itt a végszó. Csalok - bővítem, amíg lehet. Egy ujj,három agytekervény, némi kötőszövet, ennyiből kell gazdálkodni. Szerencsére ezzel együtt az emlékeim is kopnak. Nem emlékszem, hogy indult ez az egész. Ki van a fonal túlsó végén? Kik? Egy szín... Ennek nincs semmi értelme. De már késő visszafejteni a kötésmintát. Egyébként sem értek hozzá - csak úgy teszek.

Tegnap (?)a kitört ablakon egy levelibéka ugrott a szobába. Csak az illatáról ismertem föl. Évek óta nem láttam békát, hónapok óta nem hallom a hangját, és egyszer csak megcsap az illata, ami olyan édes, mint egy női test feromon-felhője, mikor elnyúlik az összegyűrt lepedőn.

Tehát kék. Most már emlékszem. Soha semmi más nem fog eszembe jutni egy kurva levelibékáról? Ha szerencsém van, elfelejtem a színeket is.

Közelebb ugrik, érzem. Halkan kuruttyol, amikor a lába beleakad az egérszürke szálba. Ó, igen! Tudom, most mi következik! Ugrani fog! És ha ugrik, vége.

Csak azt sajnálom, hogy...

2019. július 20., szombat

Képeslapok IV.

A teraszajtó mögött eltűnő, kopaszodó ősz homlok ismerős csoszogása felszaggatta a rég elnyomott, már-már gyógyultnak hitt sebeket. Pedig titkon azt remélte, ezek a maró emlékmorzsák összeaszódnak szép lassan agya eldugott kamrapolcain, amíg az aggkori demencia ki nem fejti áldásos hatását, és örökre fel nem oldódnak Dr. Alzheimer boszorkánykonyhájában. Nem jött be, bassza meg!
Mikor idefelé jövet belépett a lépcsőházba, és megcsapta az ismerős, hipóban fürösztött, betonfalakba szorult szocializmus szaga, gyanakodnia kellett volna. Mégis váratlanul érte a löket. A kopottra csúszkált korlát, a divatjamúlt mintájú cementlapok lecserélődtek ugyan, az ajtók is újak - de az összkép, a hatás változatlan. Pont, mint a tárolóból leskelődő csótányok. Poldi bácsi alakja csak feltette az i-re a pontot.
Újra nyolc éves. Vagy hét. Vagy tizenegy. Édes mindegy. Évekig tartott az a kurva várakozás. Végtelen órák a hideg kövön ülve, szemben a liftajtóval. Hatodik emelet. 
Átkarolja a rövidnadrág alatt összekoccanó, lehorzsolt térdeit, vagy összekulcsolja kezeit a csúszós anorák virsliszerű szárain, miközben áthűl lábfején a szörcsögő hótaposó - ez is mindegy. A végtelen várakozásban minden pillanat újra és újra csak ugyanaz, a tél, a nyár, a por vagy az eső mit sem változtat a néma liftajtón. Fölötte a számláló folyton dolgozik.
Földszint. 
Hetedik emelet. 
Tizedik emelet.
Megáll a harmadikon - ismét földszint.
Csak a hatodikra nem jön senki. 
Télen hamar rásötétedett a lépcsőház, nagyritkán valaki felkattintotta a villanyt, de csak pillanatnyi reménysugárnak volt elég, a várakozás sötét masszája magába zárta, miközben térdeire támasztott homlokkal mint egy csikket, elnyomta az álom a lépcsőn. 
Kattan a lámpa.
Földszint.
Egy...kettő...három-négy-öt...megáll. Ennyi. De mégsem! Hat...
Nyílik az ajtó.
Márta néni és Poldi bácsi. Már nem is kérdezik, miért ül itt, behívják magukhoz. Eleinte megkérdezték. Most már csak felveszik az iskolatáskát, és intenek, hogy jöjjön. Mozgása vert sereg, de nem sír. Már azt sem. A kulcsos gyerekek nem sírnak. Főleg, ha kulcsuk sincsen.
-Ettél már?
-M-m-még nem...
Már a gondolatai is dadognak. Fasza...
Vajas kenyér, virsli, esetleg egy szelet, vasárnapi ebédről maradt rántott hús, a sütőben melegítve. Nem szól, hogy jobbszereti hidegen, mert nem illene. Ezt még a nagymama verte belé. "Ha adnak valamit fiam, ne kritizáld!" Ezért a borsófőzelékben talált zsizsiket is óvatosan, feltűnés nélkül pöccintette a muskátlik közé.
Pedig a rántott hús úgy az igazi: zsemle közé passzírozva, savanyú uborka-karikákkal és mustárral. Könnyen lehet, hogy nem finomabb, mint megmelegítve, de ez valahogy arra a néhány ritka nyaralásra emlékeztette, amikor még hárman voltak. A kezdő családmodell. Apa, anya, gyerek. A tökéletességhez kellett volna egy testvér. Az anyja nem így látta. Még egy gyerek helyett még egy férfit akart. Vagy inkább többet. A második férj csak úgy fennmaradt a rostán. Úristen, ha Zoli bácsi volt a búzaszem, milyen lehetett az ocsú...
Kényelmes volt Márta néniék kanapéján. És volt színes tévéjük! Persze éjjel már csak olyan műsort adtak, amit ő nem értett. De színes volt! Színesebbet álmodott a képektől. 
Márta néni halkan csörömpölt az edényekkel a konyhában, Poldi bácsi pedig kisurrant a nyikorgó erkélyajtón elszívni egy szűrő nélküli symphoniát. Csukott szemmel is tudta a forgatókönyvet. Állandóság. Nyugalom. 
Csak a dörömbölés érkezett mindig máskor. Anyja borízű hangja kettévágta a nyugalmat "Hol a gyerek?" Megmarkolta a nikotintól ragacsos kezet, s maga elé bámult, miközben a lakkozott körmök között a kulcs a zárat kereste, majd fogmosás és fürdés nélkül igyekezett mielőbb a szobája felé. Állandóság.
Anyja rendszerint még aludt, mikor megcsinálta magának a reggeli kakaót, harapott egy szelet vajas kenyeret és bepakolta az iskolatáskát. Magára vette a szandált, hótaposót, sárcipőt...anorákot, rövidnadrágot, kopott vászonnadrágot...édes mindegy. Egyazon pillanat, csak a díszlet változik.
Soha nem ment le a lifttel. Áruló, ami sosem nyílik ki a hatodik emeleten...kopog a cementlapon a cipőtalp...nem...valaki az ablakon kopogtat...hogy?
A körmére égő cigaretta téríti magához. Ez nem a lépcsőház. Aszott múmiaarc néz rá az üvegajtóból, és valamit integet. A szája is mozog közben. Szerencsére nem lehet hallani. 
De nincs mese, vissza kell merülni a molyirtó szagba...Megérkezik az ügyvéd is lassan. Elmúlt egy óra. Osztozkodni kell. Kinyitja az erkélyajtót...nagy levegő!

2019. július 14., vasárnap

Képeslapok III.


A zsebkendőnyi tömeg végre oszlani látszik. Kihasználva a pillanatnyi levegőt kisurran az erkélyre, hogy rágyújtson – persze megint a kocsiban maradt az a rohadt öngyújtó! Felforgatja a másfél négyzetméternyi, levegőbe biggyesztett beton-négyszöget, de egy árva gyufaszál nem sok, annyit sem sikerült találni. Hol vannak ilyenkor a fagyhalálra váró kislányok, tonnányi gyufával a zsebükben? Andersent is ott egye meg a fene…

Miközben a szomszéd erkély felé kacsintgat, derékig kinyúlva a harmadik emelet alatt húzódó mélység fölé, megnyílik mögötte az ajtó:
-Szia, apa, én indulok...
-Jól van…üdvözlöm anyádat…bár…
-Megmondom neki.
-Inkább ne! Csak veszekedés lenne belőle.
-Nem hiszem. Már nem olyan.
-Akkor rád bízom. Ahogy gondolod. Nincs véletlenül tüzed?
-Nem dohányzom, apa.
-Kár. Mikor szoktál le?
-Soha nem cigiztem.
-Jó neked.
-Neked is az lenne, ha letennéd.
-Letettem.
-Látom, mennyire sikerült.
-Nem baj. Anyámnak már nem árulhat be senki. – villan fel ajkain a réges-rég félretett, szénfekete humor.
-Nagyon vicces vagy... Inkább tényleg megyek. Vigyázz magadra, apa!
-Úgy lesz. Te is vigyázz magadra, kislányom! – úgy tűnik, a humorát is az anyjától örökölte. A búcsúzás is kissé kínosan hűvös, két lépés távolság, összefont karok...
Nyílik a szomszéd erkély ajtaja, gyorsan megpördül, ismét derékig nyúlik a tátongó mélység fölé – ne haragudjon, nem tudna véletlenül tüzet adni? Az ismerős, őszülve kopaszodó  homlok igent bólint, átnyújtja az öngyújtót, amin pucér, csöcsös asszony tárja a világ szeme elé legfőbb tehetségét. Lobban a tűz, gomolyog a pécsi dohánytermék. Nekidől a stabil betonkorlátnak, felszabadult sóhajtással csúszik mélyre a nikotin. A szomszéd tipródik magában, látszik, ahogy kikívánkozik belőle is valami részvét-féle, de mivel, a dögkeselyűkkel ellentétben, ő tényleg ismerte az anyját, nem tudja, hogy álljon neki. Bátorítólag rámosolyog, hátha megtörik a jég.
-Ejj, de gyorsan elment az öreglány! - szólal meg végre a szintén füstöt eregető, ráncos vénember.
-El bizony, Poldi bácsi.
-Pedig azt hittem, mindnyájunkat túl fog élni, olyan szívós volt anyád...tudj'isten, sose jöttünk ki vele. Szegény Mártám is, mennyit veszekedett a zaj miatt, Zolival éjszakákat átdorbézoltak, az a rengeteg ember...meg, hogy téged is itthagyott naphosszat, mikor...de csak fecsegek itt össze-vissza! Ne haragudj rám, Öcsike! És pont ma...
-Semmi baj, Poldi bácsi, nem haragszom, én is tudom jól, milyen volt anyám. Nem volt egyszerű vele, maguknak sem lehetett könnyű mellette az élet. 
-Pedig apádat nagyon szerettük!
-Ő is magukat...
-Áldott jó ember volt. Ezért is haragudtam a Klárira, mikor annyiszor...de megint csak jár a pofám!
-Kimondhatja nyugodtan. Félrekefélt. Fűvel-fával csalta apámat.
-Nem akartam ezt így, épp most...
-De én igen. Látja, Poldi bácsi, anyám annyira nem csinált belőle titkot, hogy már kisgyerek koromban tudtam. És apám is tudta. - mélyre szívja a sűrű cigarettát, szájpadlásán szétáramlik az emlékezés, s vele karöltve kopik a szánalmas, felszínre erőltetett gyász - Meg az egész lakótelep. Hiszen itt vedeltek a ház alatti kocsmában, fényes nappal, mikor jöttem haza az iskolából, néha láttam őket, ahogy a kirakatban enyelegnek, miközben fater dolgozott. És az osztálytársaim is mind tudták...meg a tanáraim...
-Jézusom, Öcsike...
-Bizony, Poldi bácsi. Az osztályfőnökömmel ki is kezdett. Ott ültem a folyosón, fogadóóra után, vártam, hogy induljunk haza. És résnyire nyitva volt a terem ajtaja...még azzal sem foglalkozott, hogy én meg ne lássam...Szóval semmi baj, nyugodtan kimondhatja, bármit is gondolt. Azok ott benn úgysem mondanak róla semmi igazat. Semmi olyat, amit M-m-maga is tud, m-m-meg én is. - bassza meg, pedig évek óta nem jött elő a dadogás - M-m-még a lányom sem ismerte úgy anyámat. Talán jobb is így.
-És hogy van?
-Halott.
-Nem anyád, te gyerek! - vigyorog rá füstölgő orrlyukakkal az öreg...végre valaki értékeli a fekete humort - A lányod hogy van?
-Őszintén? Fogalmam sincs. Havonta egyszer beszélünk, de az a-a-anyja teljesen elvadította tőlem. Bejött, amitől tartottam a válás után. Hogy ha nem lesz velem eleget, túlságosan az anyjára fog ütni.
Úrrá kéne lenni ezen a rohadt dadogáson! Tíz év logopédiára rohangálás és négy év a sarlatán pszichológus méregdrága, barna bőrkanapéján elég kellett volna legyen, hogy végleg megszabaduljon tőle. Erre nincs valami garancia, kártérítés, sikertelenség jogcímén? 
Az SZTK minimálbéren tartott doktorait nem okolhatja, de a..na...mi is volt a neve...Dr. Hogyishívjákot...? Képtelen visszaidézni a nevét. Nem, mintha fontos lenne, pláne mivel jó munkát sem végzett. 
Eddig azt hitte, csak a párterápia nem jött össze az agyturkásznak - bizonyítékul ott a válás. De még a beszédhibát sem sikerült gyökerestül kipusztítania. Fel kéne írni a rendelője előtt arra a bosszantóan ízléses hirdetőtáblájára valami lejárató szöveget. Alkoholos filccel. De semmi frappáns nem jut az eszébe.
-És te hogy vagy, Öcsike? - zökkenti ki a kérdés a pszichológus körül támadt örvényből. - Rég nem láttunk errefelé.
-Semmi különös, Poldi bácsi. Tudja, hogy van ez. Munka, munka, munka. Amióta anyám bekerült az otthonba, nem szívesen jöttem inkább ide. Ne vegye magára...
-Dehogy veszem!  De azért majd nézz körül alaposan, az az idegen nő, aki hetente járogatott ide, szerintem meglovasított néhány dolgot a lakásból!
-Legyen vele boldog! Nekem semmi nem kell innen. Szó szerint semmi.
-Nem úgy van az, fiam! - nahát, eddig fel sem tűnt, hogy apján kívül csak az öreg Leó szólította fiamnak - Ami jár az jár! Márpedig megszenvedtél érte, bárhogy is nézem...
-Épp azért. Itt minden dologhoz csak a szenvedés és sok liter visszanyelt hányinger tapad. Eladom, aztán legyen benne boldog, aki tud. Ha magának kell valami, csak szóljon, viheti!
-Nem kell nekem se semmi, fiam. Erre a kis időre...
-Ne mondjon ilyeneket, maga nem olyan, mint a halni készülő vénemberek.
-De öreg vagyok, ezt nyugodtan mondhatom. Márpedig az öregek néha meg-meg szoktak halni egy picit.
-Jogos...
-Na, nekem elfogyott a napi cigarettám...az orvos azt mondta, öt-hat szálat nyugodtan elszívhatok, nem lesz semmi bajom tőle. Annyit fel bír dolgozni a szervezet. Csak ne reklámozzam - mosolyog hamiskásan - Ez volt a mai ötödik. Vigyázz magadra, Öcsike, aztán ha erre jársz...
-Benézek mindenképp.
-Na szervusz, fiam.

2019. március 25., hétfő

Képeslapok II.

- Olyan jó ez a kép, amit választottatok, Öcsike!
- Köszönöm, Erzsi néni! – feleli gépiesen az ötödik fekete egyenruhás, hivatalból gyászoló rokon matrónának. Pedig tudja, hogy a kép pocsék. Az öregasszonyon pedig – talán hiúságból, vagy a cavinton hiánya végett – nincs szemüveg.
Mondjuk legalább jellegzetes fotót sikerült kikukázni a por ette sublótfiók mélyéről, a megszámlálhatatlan kacat és képeslap közül. Valószínűleg, ha nem találja meg ezt a képet, akkor is ilyennek emlékezne az anyjára. Méretes, öröklött homloka alatt szúrósan ülnek a kökényszínű szemei, szinte a néző májába fúrják a bennük lakó, kérlelhetetlen rosszindulatot. A szája ugyan nevet – na, jó, mosolyog –, tízezer ráncba gyűri az aszott arcvonások lefelé görbülő, irányadó árkait, de a szemek nem hazudnak. Nincs bennük akár egy szikrányi öröm. Élére vasalt pengeszáj, gondosan lakkozott, szocreál divat szerint fésült frizura. Pedig alig tíz éves fénykép. Az eredeti fotót természetesen az a drága Zolikám lőtte. Guba a gubához.
Mintha mindenki eljött volna, akit a temetőbe is odaevett a penész. Pedig ez lehetetlen. Nem férne be annyi ember a harmadik emeleti lakásba. Vagy talán épp a helyszűke miatt tűnik soknak a pár tucatra rúgó varjúnépség. Szobáról szobára vonulva, folyamatos mozgással igyekszik kikerülni a részvétet sugdosó nénikéket, poharazva nosztalgiázó bácsikákat – lehetetlen vállalkozás. De a szemkontaktus szándékos kerülésével valamennyire sikerül gátat vetni az áradatnak.
Anyja úgy két éve költözött ki a lakásból, azóta üresen áll, de továbbra is fizette a takarítónőt, aki kéthetente egyszer eljött, hogy rendbe tegye. Egy szem port nem találni sehol, a hűtő ugyan kihúzva, de tartós élelmiszereken, konzerven és befőttön akár egy hosszabb ostromállapotot át tudna vészelni egy háromfős család. A szekrényajtókon át gyermekkorból visszaköszönő naftalin szaga szivárog a realizmusban született, szigorú geometriával megálmodott szőnyegre. Felső polcain vadonatúj, használatlan ágyneműk, párnák és paplanok alusszák nylonba burkolt csipkerózsika-álmukat. Anyja úgy gyűjtögette hörcsög módjára az utolsó időkben is a holmikat, mint házasodni készülő szűzlány a hozományt. Hiába kérdezte, ugyan mire kell ez neked, anyukám? – soha nem kapott választ. Csak az újabb csomagok, internetről rendelt, értelmetlen apróságok. A postás valószínűleg többször csöngetett be ide egy hónapban, mint a szeretőjéhez.
- Jajj, Öcsike, annyira jó képet sikerült találnotok édesanyádról!
- Hogy? Ja! Köszönöm… - zökkenti ki a révedésből egy ismeretlenül ismerős, remegő hang. Tizenkettő egy tucat. Egy pillanatra ellankadt a figyelme, máris véletlenül megállt a legszűkebb közlekedőben, ahol meglepte a reszketeg öregasszony. Még szerencse, hogy sikerül pár tőmondattal és kenetteljes mosollyal lerázni.
Vajon, mikor apja meghalt, hol volt ez a sok ájtatos matróna, ez a sok fontoskodó rokon? Sehol. Odahaza, a félig leeresztett redőnyök mögött meresztették az augusztusi kánikulában bepállott valagukat, meztelen csigákként csúszkált gerinctelen jellemük a bőrfotelban, és készséggel asszisztáltak hozzá, hogy az anyja még egyszer, utoljára belerúgjon az öregbe – holtában is. Nem volt elég az a tizenöt év, amit mellette kellett elszenvednie, meg amit a következő harmincban kellett végignézzen; holtában is a vérét szívta a csoroszlya. Pedig nála szelídebb, jobb szándékú embert keveset hordott hátán a föld. Rossz szava se’ volt senkiről – még a vérszívó pióca volt feleségéről sem. Az valahogy mégsem bírt neki nyugtot hagyni, se életében – sem halálában.
A csatakos álom-emléktúrából egy fiatal lány arcára ébred. Szinte bántó, mennyire elüt a lakásban felhalmozott, sopánkodó masszától. Ahogy találkozik a tekintetük, zavarában igyekszik elfordítani visszafogott sminkkel kikent arcát, de aztán úgy tűnik, meggondolja magát, és mégis felé indul. Pár könnyed gesztussal, tanítani való manőverekkel hasítja ketté az elé tornyosuló, molyirtószagú tömeget. Biztos az anyjától örökölte.
- Szia apa. Hogy vagy? – köszön halkan, de meggyőződés nélküli hangon esik ki száján a kérdés. Mondjuk ma ő az első, aki megkérdezte tőle. 
- Szia. Köszönöm, kislányom, megvagyok. Csak, tudod… - és elhallgatott. Ki sem kellett mondania.
- Tudom.
- És Te? 
- Én is. Semmi különös.
- De jól vagy?
- Jól, persze. Kicsit sok a munka, de egyébként jól vagyok. Leszámítva ezt...
- Ha lesz egy kis időd, meglátogathatnál. Vagy elmehetnénk valahova, ketten.
- Nem tudom, apa. Tényleg sok a munka, örülök, ha hazaesek esténként és…
- Értem. Csak egy ötlet volt. Azért gondold meg.
- Most nehogy már megsértődj! – még mindig tud úgy kiabálni ez a lány, hogy egy árnyalattal sem emeli meg a hangját – Nem kifogásokat keresek. De tényleg! Egyszerűen minden összejött.
- Rendben. Azért majd hívj, ha eszedbe jut, vagy meggondolod magad.
- Csak megsértődtél…
- Nem sértődtem meg, kislányom. Csak tudomásul vettem, amit mondtál. Ennyi. Neked sem kell túlreagálni. 
- Oké…
- Meddig maradsz?
- Nem tudok sokáig. Hétfőre meg kell írnom egy prezentációt.
- Azért köszönj ide, amikor indulsz.
- Úgy lesz.
Nem tudja levenni róla a szemét, milyen bámulatos ügyességgel lavíroz vissza a konyha felé anélkül, hogy akár egyetlen pillanatra is leragadna az enyves jellemű rokonság között. És milyen gyorsan felnőtt! Akkor is, ha közhely. Minden gyerek baromi gyorsan felnő. De szinte tegnap történt, hogy a copfos, pelenkába csomagolt sziluettje a panellakás helységei között suhant a kakaófoltos padlószőnyegen, hasra vágódott, és a dohányzóasztal sarkába beverte a homlokát. Két centin múlt, hogy nem a szemét verte ki a bútorlap éles csücske. Rohantak az ügyeletre, ahol a nővérkéket egyből levette a lábáról, csacsogott, röhögcsélt a vérbe borult arca. A heg a mai napig látszik.
- De szép képet találtatok édesanyádról, Öcsike!
- …
A picsába…megint sikerült elbambulni. Kurva nosztalgia!

Képeslapok I.



Belefér még egy cigi, mielőtt kezdődik a szertartás. Igaz, egymásról gyújtva ez a harmadik. De ki számolja? Az utóbbi években pedig nem szív ennyit. Talán a mai nap lehet kivétel. Az ember az anyja temetésén megteheti, hogy egymás seggéről gyújtsa sorra a barna szofit. Nosztalgiába fullad tüdejében a keserű füst; egész gyerekkorában ez az íz, ez a szag lengte körül. Beleivódott a nappali bútoraiba, a függönyök redői közé, a bőrébe, az ebédlőasztal abroszán sárga foltokban ült a vaskos nikotin…még az iskolába menet kapkodva megkent vajas kenyérnek is olcsó dohány íze volt…Ha anyja nem lett volna láncdohányos, vajon ő…ki tudja. Különben is, kit érdekel most már?
Az időjárás is sikeresen asszisztál az alkalmat megillető dramaturgiához. A verőfényes nyár közepén ma reggelre beborult az ég, szinte kifújja a parazsat a cigiből az orkán erejű szél. Egy csepp október, augusztus közepén. Az egyik ájtatos rokon szokta mondani, ha erős szelek fújnak a halottak napjára rendszeresített szeánszokon, hogy a szentlélek simogatja a gyászoló családot. Jajj, Éva tánti, ma nem csak simogat minket a szentlélek, de alaposan pofán is basz!
A temetőkapuba állított hamutálnál strázsálva minden érkező rokon-holló szinte kínos testközelben vonul el mellette. Ő maga pedig a szállodai portás, vagy tökéletlen kirakati bábu, aki némán üvölti a járókelők arcába: nézzetek, mennyire gyászolok! Undorító ez a tömény, színpadias díszlet. Mi szükség van erre? Nem kell sok a mélyponthoz, elég lesz annyi, hogy még egy ismeretlen, sosem látott, távoli rokon matróna átölelje, molyirtó szagot árasztó krokodilkönnyeket folyasson végig a nyakán – Esküszöm, belehányok a retiküljébe!
Ha tehetné, csak az a négy fehéringes vállalkozó volna itt vele, akik majd leeresztik a böszme, giccses fatákolmányt a márványlap alá. Megköszönné szépen a segítséget, és lelépne, amilyen gyorsan csak lehet. Vagy jönne a maréknyi rokon, kétmaréknyi haszonleső – és ő lenne valahol máshol. – Mert minek vagyok itt? Díszletnek, kötelező színpadi kelléknek, különben megszólnak, ha nem teszem meg, ami mindenki szerint egy szerető fiú szent kötelessége, ha drága…hagyjuk…de ha tehetném…ha… Nincs ha.
Nem teheti. Anyja végakarata elég szűkszavú, de agya meszesgödre hiába súrolta addigra a beszámíthatóság falait, mikor a jóakaratú ügyvéd hatékony közreműködésével papírra firkantotta azt az öt-hat tőmondatot – mivel a drága ügyvéd úr igazolta –, sajnos komolyan kell venni. Utolsó kívánságok. Fogjuk rá. Inkább sváb konokságához illő rendelkezések. Mint általában. A tölgy koporsót még személyesen választotta ki, mielőtt bevonult volna az otthonba. Alig lehetett lebeszélni, oda ne vitesse, végül azért maradhatott a raktárban, mert azt mondták: nincs elég hely tárolni. Ha teheti, az utolsó hónapokban abban aludt volna. Haszna is legyen! Drága volt! A kötelező zenéket összeállította – Cserháti, mi más!? Név szerint felsorolta, ki jelenjen meg az osztozkodáson. Nehogy kimaradjon az örökségből – hacsak nem szándékosan. Ja, és a legfontosabb: szeretett, dürgő fajdkakasa mellé fektessék! Zolikám, a drága! Persze az ő rokonsága is itt lebzsel a pázsiton. A hiénák, lesik a döglött bivalyt, ők is haraphassanak a zsigereiből egy nagyot. Irány a ravatal!
Egymaga áll a világot jelentő deszkákon, szemben a lassan végleges méretű tömeggel: jobb helyért verekedő dögkeselyűk és kötelességtudó gyászbogarak. Baszki, egy rohadt produkció az egész, könnyekkel kiszolgálni a közönség drámaszomját. Ide illő, gyászos arcot ölteni, amit nagy műgonddal kell gyakorolni a tükörben! Sápadt, szomorkás smink, remegő hang, összekulcsolt kezek az ágyék előtt. Fej előre hajt, és ne felejts el időnként búsan, elanyátlanodva körbepillantani! Elájulni talán sok lenne. Mégis milyen perverz, kegyetlen szokás ez? Szociopata ingyen cirkusz.
Egy szál maga álldogál a gazdagon felvirágzott koporsó mellett – anyjának arra is volt gondja abban a tíz tőmondatban, milyen virágokat halmozzanak a giccses tákolmányra. A hangszórókból bánatosan búg a kívánságkosár extra, Zsuzsa keserű orgánuma kovácsolja egésszé a groteszk jelenetet. Szerencsére lassan lejár a digitális lemez. A jó-előre odakészített mikrofon mögött higgadtan ácsorog a porondmester, készül a fellépésre. Ő meg lassan átalakul a portás szerepből, kezdi magát idomított majomnak érezni, aki egy idomított lipicai hátán hegedül gyászindulót az anyai szeretetnek, miközben tudja: a műsor végén idomárja visszazárja a ketrecbe, s a jól megérdemelt banánt legfeljebb holnap reggel nyújtja be a rácson – ma éhkoppon marad a majomgyomor. Vagy még inkább olyan szerencsétlen, fogatlan oroszlánnak, ami már fogságban született, betonkalickában nőtt fel, aki ösztöneiben sem ismeri fel a távoli Afrikát. Szavannák, fekete nők…lófaszt, Leó! Ostorcsapásra hörgés, és a mindennapos halálugrás a tüzes karikán keresztül. Ez is épp ilyen nap. Vajon sikerül megugrani? Vajon megbotlik egy koszorúban?  Tesz-e bármi kínosat, kompromittálót, amin csámcsoghatnak a dögevők? S a legfontosabb: fog-e sírni? Ez a nagy kérdés! Ezernyi, pislogni képtelen rovarszem pásztázza mimikai izmait, a reakcióira vadászik, miközben a patetikus gyászhuszár szájából milliomodik alkalommal esik ki a „drága halottunk” elkoptatott frázis. Ez szörnyű! Át kellett volna nézni azt a kurva beszédet, mikor elküldte pár nappal ezelőtt. Gyomorforgatóan elcsépelt és csak úgy tocsog a fölösleges a pátoszban. Legalább az anyja ízlését sikerült eltalálni. Biztos vigyorog az új műfogsorral, odabenn a dobozban.
…és most, hogy búcsúzunk DRÁGA HALOTTUNKTÓL…örök búcsú…soha nem felejtjük el, milyen…az emlékek csillagporos…mikor visszatekintünk drága ha…
Anyád!
Valami másra kéne gondolni. Ez a látszat látszatának a látszata kikészíti az idegeit – Vajon meg tudnám húzni úgy a laposüveget, hogy senki ne vegye észre? Mondjuk, ha ki tudnék préselni egy-két nagyobbacska könnycseppet, amit a hátsó sorokból leselkedő nagynénik is jól látnak…talán akkor renyhülne ez az éhes figyelem. Mintha benyúlnék a zsebkendőért, aztán trombitáló orrfújást szimulálva, vagy a szemem dörzsölgetve, egy kurta fejrándítással lehetne nyerni pár korty szilvalevet…a lepel alatt. Egyetlen kortyocskát. Esetleg kettőt. Áh…kizárt! Átlátnak a betonfalon is, nem hogy egy ócska ruhazsebkendőn.
Közeleg a végjáték. A drága halottunkat búcsúztató családot sorolja, aztán a barátokat – mintha lettek volna neki…Elég lesz lassan, porondmester úr,a portásnak lejárt a műszakja, a majom igényli megérdemelt banánt, az oroszlán unja a tűzijátékot, mehetnénk a búsba!
Végre vége! A karmester bemondja a szokásos frázist, a mai nap egyetlen, értelmes mondatát: „A gyászoló család kéri a megjelenteket, a tényleges részvétnyilvánítástól tartózkodjanak! Megértésüket köszönjük!”
Mert még neki kell szabadkoznia, hogy nem csókol végig több tucat, félig-meddig idegent az anyja sírja mellett állva. A gyászoló család. Ha szorosan vesszük a kérelmet, ő maga az. Egyedüli, akinek részvétet nyilváníthatnának. Tényleges részvétet. Lesz még rá mód, molyirtószagú dögevők, nem kell félni, a tort megüljük, mert meg kell(!) üljük, ahogy az öreglány akarta.
Szállingózik a hiénahad a parkoló felé, így végre kikerül a fókuszból. Ráhúz egy erőset a laposra, szofi elő – hol a picsában van az öngyújtó? Biztos a kocsiban maradt. Ott gyújtotta meg az elsőt, mikor ideért, utána csak egymásról szívta a barna halált. Annyi baj legyen! Megkínálja az egyik fehéringes sírásót, cserébe elfogadja a fellobbanó gyufalángot. Még egy nagy slukk a keserű nosztalgiából, aztán kilép a parkoló felé. Övet be, kulcsot fordít…csak ez a nap érjen egyszer véget!