Menj Kapálni!

Ellene vagyok az interneten való művelődésnek,a számítógép előtt eltöltött hosszú óráknak.Akárki,aki ezt itt olvasgatja,ne tegye!Ha mégis érdekli valamelyik téma,megtetszik valamely kép,az nyomtassa ki,vagy körmölje le a kis kezével,tollal,papírra,mert a kézzelfogható dolgok sokkal többet érnek!
Ne legyen lusta,ne legyen sóher!Ha már ingyen ide van pakolva minden,ennyit csak megér!

2018. február 13., kedd

Kertészeti tripek II.

Ádám csutkái


-  Vaffanculo, stronzo! – üvölti torkaszakadtából, dagadó erekkel a nyakán Marco egy szerencsétlen, nyolcvan felé cammogó járókelőnek, miután majdnem sikerül kinyújtania, akár a pizza-tésztát – Tudod, ha marokkói lett volna, nem fékezek. – És vigyorog, mint a tejbetök.
Ez a Marco tagba szakadt egy benga állat, meg kell hagyni. Győztem bepréselődni mellé az Ivecoba. És nem szívesen mond ellent neki az ember, ha nem muszáj – márpedig miért lenne?!
Vito elvesztett pár csatát a kokacserjékkel vívott harcban, újabban egyre gyakrabban látogatja az elvonót, notórius visszaesőként lehet, hogy nem látjuk többet. Legalábbis az irodában ezt rebesgetik a titkárnők. Nem szívesen adok a szavukra, a bőrük nem ér két forintot. Ellenszenves, töpörödött rohadék az egyik, a másik meg fapicsájú, kiéhezett vénlány, összegyűrt arcán annyi a festék, hogy szinte ki sem látszik alóla a tömény rosszindulat. A harmadik kisasszonyt pedig valamennyi fejes felpróbálta. Nem megbízható hírforrás egyik se. Viszont tény, hogy a nápolyi fiú kéthetente egy-egy napra látogat el a „capannone” garázsába, szótlanul elmelózik egy fél napot, inkább csak őszi legyet játszik a kutyaszaros pázsit fölött, aztán lelép. A cuccait még nem vitte el, úgyhogy van remény. Legyen is! Ezzel a Marcoval nem szívesen húzom együtt a kaszát.
Nem érdekel, hogy rasszista, tizenkettő egy tucat, és különben is: előítéletei mindenkinek vannak. Végtelen ostobaságával ugyanennyi agresszió és Neander-völgyi bivalyerő párosul. Három az egyben. Mint a kávépor. De még így is zsánerfigura, minden mozdulata kiszámítható, minden szavát, észérvnek gondolt okosságát hallottam már – legfeljebb más nyelven. A baj ott kezdődik, hogy össze vagyok vele zárva. Szó szerint. Kőműves-mosolya foghíjas, korhadt léckerítésként viruló, megsárgult szerkezet, réseiből sugárban fröcsögő, fokhagymaszagú nyála elől nincs hová bújni a szűk utastérben. A fasz kivan.
Eddig a mai nap viszi a pálmát, bátran megelőlegezem neki „A Hét Szopatása” kitüntetést. Reggel kiadták az ukázt: irány Livorno! És odacsapták mellém ezt az északról leszármazott figurát, aki eddig csak nagyritkán ugrott be a kőműves brigádba culágernek. Más se kellett.
Na, irány a paradicsom! Sirályszartól fénylő, döglött halszagot árasztó kikötőváros, a romlott rejtői romantika és a nemi betegségek melegágya. Csak feszültségoldó humor nélkül. Elsőre így tűnik. Aztán rájön az ember, hogy másképp kell nézni a helyet, és annyi a titok nyitja, hogy olyan mélyfekete humorérzék kell hozzá, mint az eszpresszó, tejhab nélkül. Semmi latte macchiato!
Odafelé a felsőbb utasításnak megfelelően spórolunk az útdíjakon, harmadrendű kátyúkon keresztül szeljük az arcunkba csapódó tengeri szellőt. A harmadrendű utak jellegzetes romantikája szegélyezi a padkát: az állandó széltől srégen ácsingózó tengerparti fenyők és szakaszosan a ferdehajlamokra szakosodott, strihelő kurvák. Itt minden kicsit leértékelt, állítólag húsz euróért bármit lehet, olyan nincs, amit meg ne tennének. Útitársam legalábbis nagybőszen igyekszik meggyőzni a kínálat minden előnyéről. Azt válaszolom röhögve, hogy talán be kellene vetni az egzotikusnak ható, különféle tájszólásainkat, meg az északabbról magunkkal hozott sármot, hátha azért a húszasért a szopás és a vele járó herpesz helyett egy segédmunkást is kaphatunk ebben a sajátosan berendezett munkaügyi hivatalban, aki emelgeti helyettünk a színpadpaneleket meg a hangfalakat. Simán megérné a kiadott ejrókat! De Marco nem nevet a röhejes ötleten, halálkomoly faarccal közli, hogy lehet, meglepődnék. Az is megeshet, hogy tényleg akadna egy markos legény a gáton. Ugyanis ezek itt egytől férfiak.
Érzem, hogy baromi értelmetlen képet vághatok. Szinte megreped a járomcsontom, úgy kigúvad a szemem, és csak nézek, nézek ostobán. Feltűnik a Duce-nak is, hogy bennem akadt a szó, és nem igazán akaródzik hinnem neki.
-   Most mit csodálkozol? Nem hallottál még ilyet? – vigyorog rám felsőbbrendű csomagolásba burkolt pofával.
-   Dehogynem hallottam. De ezek? Kizárt.
-   Mondom! Az összes férfi.
Elnézegetem a portékát, persze zömmel slampos, koszos lábú drogos-formát mutatnak a pillangók, néhány bajszos kelet-európai fejőlánnyal megfűszerezve, de a maszkulin vonásokat az úristennekse’ sikerül felfedeznem rajtuk. Sőt. Egy-egy fiatalabb lepkeszárnyú teremtmény kifejezetten homokóra-formán virít az oldalfényben, domborodnak, homorodnak – híre nincs sehol a combokhoz súrlódó pénisznek. Közlöm is kollegámmal a megállapítást:
-   Ne mondd már! Honnan veszed? Én rohadtul nem nézném faszinak őket.
-   Ruha van rajtuk. – világít rá a betonegyszerű igazságra Marco – Itt a kurvák nem vesznek föl semmit, maximum melltartó vagy bugyi van rajtuk. Csak a férfi prostik öltöznek ki a melóhoz.
Érdekesen egyedi kultúr-adalék, de beleillik az eddig összeszedett helyi puzzle-be. Ahol a prostin ruhát látsz, ott töke van a menyasszonynak. Velős. Érdekes módon egyetlen pucér asszonyságot se bírok felfedezni közel s távol, de már meg se merem kérdezni a behemótot, ugyan mi végre van, hogy errefelé csak nőimitátorok szegélyezik a padkát. Kérdés nélkül nekiáll magyarázni.
-   Errefelé csak ilyeneket találsz. Itt a Camp Darby mellett csupa faszi árulja magát.
Camp Darby névvel az itt tehénkedő, amerikai katonai bázist illetik. Ideérkezésemkor én is jártam oda dolgozni, a területén megbújó carabinieri-állomáson voltam takarító. Nem akarom boncolni tovább az összefüggéseket. Éppen túlcsordult így is az információs szarhömpöly, bőven elég egy délelőttre ennyi perverzió. Inkább szép csendben örülök az érintetlen valagamnak.
A helyszínre érve a szokásos talján káosz, senki nem tudja, kik vagyunk, vagy mit kellene csináljunk. A kiejtésünk miatt mindkettőnkkel elég bunkó a helyi munkásréteg, de csak amíg meg nem érkezik a saját kisfőnökünk helyreigazítani a logisztikai legodarabokat, mert az ő vaskos Pisa-i dialektusa még gyűlöltebb jelenség errefelé. Hirtelen rengeteg cimborára teszünk szert, miután a helyi erők megbizonyosodnak felőle, hogy mindketten rühelljük a kis mitugrász pofáját. Az átizzadt ingek mellényzsebéből kikandikáló Lucky Strike-ból is megkínálnak, Marco pedig kapva kap az alkalmon, hogy az egyik livornoi faszagyerekkel elvonuljon hasist füstölni a móló mellé. Azt hiszem, hazafelé nekem kellene vezetni.
Davide, a tenyérbe mászó kisfőnök megszokott túlbuzgóságával közeledik, igyekszem úgy állni, amíg ledarálja a szokásos nagymonológját, hogy ne lásson rá a zöld párát lehelő kollegára. Ellenszenv ide, vagy oda, első az összetartás. Ehhez ideológiai alap se kell. Nem nagyon figyelek oda, mert általában a Németországban fölszedett, precizitás és hatékonyság köré font elveit igyekszik beleverni a mediterrán szellemiségű munkásokba és értetlen, megtűrt külföldi kényszermegoldásokba – ezt a kategóriát jelen helyzetben én képviselem. Szélmalomharc a javából, de nem adja föl, egyem a kis szívét. Annyit azért sikerül leszűrnöm a szóhalomból, hogy ez után a színpadrendezős bohóckodás után még el kell menjünk a betépett bengáli tigrissel egy társasházhoz, ahonnan elhozzuk a tárolóban hagyott bicikliket. Tehát kinéz még egy kör a Geofor hulladéktelepére. Hét előtt ma sem érek haza. Aztán Dávidka becsüccsen a bőrüléses alfába, elhúzza a vékonybelét, én meg igyekszem összevakarni Marcót, mielőtt nekiáll politizálni a betépett matrózleszármazottakkal.
A színpad összeállt, a dögnehéz hangfalakat rábízhatjuk a helyiekre, az esti buli hangulata nem a mi reszortunk, mostanra úgyis beállt mindenki, mint a gerely. Ha itt maradnak közönségnek az alaphangulat biztosítva van.
Nagy nehezen megtaláljuk a szövevényes sikátorok között a célállomást. Mintha otthon lennék. Négyemeletes paneltömbök, lepukkant prolikkal a függőfolyosón. Szövetnadrágok, paradicsompecsétes trikók és vizes ruhazsebkendők a kopaszodó búrákon. Szocialista diaráma, tirrén módra. A házmester kilóg a képből, fiatal, tettvágytól égő figura, szerintem nemrég költözhetett ide, annyira nem illik a környezetbe. Öles kulcscsomójáról hamar előkerül a megfelelő darab. Kb. harminc kerékpár kacsintgat ránk a dohos helyiségből. Zömmel leselejtezett, rozsdás vashulladék, két-három mountain bike azonban egész használhatónak néz ki. Egyet elmentek Rudi barátomnak – egyet meg magamnak. Nem árt egy kis mobilitás, aztán ha el találnák lopni nem nagy kár érte. Egészségükre váljék. A bringák mögül nagy meglepetésünkre egy Piaggio kismotor is kidugja a fejét – hát ezzel mi legyen? Mi lenne? – válaszol az ügybuzgó helyi erő – vigyétek a picsába! Marco beígér a lekezelő hangnemért cserébe két hatalmas pofont a ficsúrnak, aki valószínű félti a fogsorát, mert egy szempillantás alatt eltűnik a lépcsőfordulóban. Soha többé nem találkozunk vele, a tárolót is tárva hagyjuk, majd bezárja, ha nadrágot cserélt.
A kismotor sorsán tanakodok a kocsiban, de Marco már eldöntötte a kérdést, és mint egy jó gondolatolvasó közli velem a kész tényeket:
-   A Piaggio-t lerakjuk hazafelé az Arno-parton, a parkoló mellett, valami bokor alá. A szeméttelepre úgyse vihetjük, nekem meg van egy nápolyi haverom, aki tud rá rendszámot szerezni. Éjjel visszamegyek érte.
Az újrahasznosítás dicséretes dolog, úgyhogy nem vitatkozom. Húsz perc alatt letudjuk a szeméttelepi kört, amibe kollegának belefér még egy spangli az egyik marokkói sráccal az öltöző mellett. Ahogy látom így nincs gondja az arabokkal, csak elénk ne kerüljön, mikor ő vezet, mert nem fékez! A plasztikus elvek embere. Még mindig ez a jobbik eset.
Szemben a lemenő nappal robogunk a harmadrendű prostikkal szegélyezett harmadrendű úton, hazafelé. Már amennyire a kiherélt Iveco utazósebességét robogásnak lehet nevezni. Marco feje kilóg az ablakon, szénné tépett, elernyedt arcizmait lobogtatja a menetszél, csukott szemmel élvezi az alkonyat színeit. A szerencsesorozat záróakkordjaként még belefutunk az útépítésbe. Jó kis találmány, hogy éjjel dolgoznak a talján utászok, reggelre felhúznak akár egy körforgalmat is, csak a túlórázó, hazafelé tartó kulik nincsenek belekalkulálva a munkakezdésbe. Fél órát csoszogunk, mint holmi pionír szekérkaraván. A visszafogott motorzajra felébred a bengáli tigris, körbenéz, nyugtázza a helyzetet. Kedélyesen rágyújt az utolsó előtti Lucky-ra, aztán hanyagul kikönyököl az ablakon, és odaszól a legközelebb álldogáló, éhes tekintetű kurvának:
-   Mennyi az áru?
-   Huszonöt. – adja meg a tarifát Reviczky Gábor hangján az éjjeli lepke, a mögöttünk álló furgon lámpafényében tisztán kirajzolódik kétnapos borostája, ádámcsutkája pedig majd’ kiböki a szélvédőt.
A sor halad tovább, szerencsére, így megszakad az üzleti tárgyalás. Marco visszafordul, felém nyújtja a félig szívott cigit, és teli tüdőből vigyorog.
-   Hehe, huszonöt euróért akkora fasza lehet, mint egy lónak! Látod? Megmondtam. Amelyiken ruha van, az mind férfi.
Pofazacskómban megforgatom a kesernyés füstöt. Attól tartok tudom, mit fogok rémálmodni.

2018. február 8., csütörtök

Nászutasok


A mokány kis árnyék a sáros utca összes kapujába belerúgott egyet, hadd tudja meg a falu: Surda Juli hazafelé tart! Minden kutya fejhangon adta tovább a hírt, néhány vályogház átkozódva nyitotta föl álmos, függönytelen szemeit, de mire a belőlük kiszűrődő fénynyaláb elérte a sáros utat, Julis már messze járt, és egyre döngő kerítések, zuhogó vaskapuk, fejhangon vonyító házőrzők szegélyezték útját. Szabályos díszkíséret – ahogy az dukál.
Az ünnepi bevonuláshoz mérten elég óvatosan lökte be a napraforgószárból drótozott kiskaput, nem annyira apja, mint inkább szúrós szemű anyja szigorától tartva. Odahaza elővigyázatosabbá tették a tapasztalatok. A konyhában még égett a petróleum – a régi cselédtanyából éppen hogy faluvá cseperedő kis településre ugyanis még nem vezették be a villanyvilágítást, legalább is ebbe az utcába. A tanács előtti térig húzódó póznák glédája szerint ez is elérkezik nemsoká. A gazdaság disznóóljának szomszédságában árválkodó kis vályogkunyhó viszont még a petróleum átható szagát árasztotta a rosszul záró nyílászárók résein.
A kapunyitásnál is finomabb mozdulattal nyúlt rá a bejárati ajtó kilincsére, hátha egy vaskos pofon vár rá a túloldalon – mert anyjának is bizonyosan hallania kellett az utcán végighullámzó kutyaugatást. És hamar eljár a keze. A petróleumbűzben azonban nem a megszokott kép fogadta. Nagyobb volt a zsúfoltság. Sparhelt körül sürgölődő anyjának suhogó árnyéka, valamint apja néma merengése mellett két másik sziluett is beleszorult az összképbe. Egyikükben felismerte Ferit, idősebb bátyját, aki kurtára nyírt, keseszőke haja alól vigyorgott rá azzal a borízű mámorral, ami csak szabadságos katonák szemében tud csillogni ilyen tiszta homályosan.
-  Na, megjött az égetnivaló kishúgom! – kiáltott fel félrészeg örömmel Feri, aztán egy hajtásra kiitta a kezében szorongó, foltos poharat – Na, Miska, róla meséltem neked. Már azt hittem, sose találsz haza, te!
-  Csak elvoltam moziban. – válaszolta. Hangjában a gyanakvás inkább szólt az idegen árnyéknak, mint a bátyja szokatlanul lelkes örömujjongásának.
-  Ez itt a katonacimborám, a Miska. Derék gyerek ám! – mutatott Feri a mellette dülöngélő figurára. Nem volt egy mosolygó gyümölcs. Inkább hasonlított földből kacsintgató répára, ráadásul a haja is éppen olyan vörös. Akár az erős noha-bortól virágzó arca. Az a szeplős.
-  Hát aztán? – vakkantott oda Julis félvállról. Járt már itt a testvérébe karolva untig elég részeg komája, egyel több, vagy kevesebb…mit érdekli?
Na, nem mintha ne volna abban a korban, hisz jövő hónapban tölti a tizenhatot. De három báty mellett felnőve elég fiúsított lány lett belőle. Előbb mászott fel a háztetőre, mint akármelyik pelyhes állú osztálytársa – akiket amúgy rendszeresen el is szokott verni, ha szemtelenkednek vele. De úgy…kicsit se érdekelték. Igaz, hogy azt se tudta, mi fán terem a másik nem. Látott búgó kant a kocán, lovat fedeztetni, összeragadt kutyákat az út mellett, de azok csak állatok voltak. Hogy ez az embereknél hogyan megy…otthon sose látta. Szülei rég elhidegültek, se szavakkal, se tettekkel nem becézgették egymást. A harmadik gyerek után szépen belekeseredtek abba a hagyományosan nyomorult cselédsorsba. Így aztán, ha azt is találta mondani valakinek, hogy bassza meg az anyját, fogalma sem volt, mit jelent pontosan.
Anyja tanácsaira nem számíthatott. Az csak a pofont tudta osztani nagyon, inkább kerülte, jó messzire, nem ám még kérdezzen is tőle! Apja meg…apját szerette, mert cinkosa volt, mikor iskolát került. Gyakran felhajította iskolatáskáját az ólak tetejére, kiszaladt hozzá a konda mellé az erdőre, az csak annyit kérdezett tőle – Na, megjöttél? –, aztán szó se nagyon esett köztük egész álló nap. Este persze elmondta anyjának, hogy a lány vele volt, de csak ha az asszony megkérdezte. Magától be nem árulta volna – viszont hazudni se hazudott érte. Talán azt se tudta, hogyan kell. Vagy csak szép csendesen elfelejtette.
Tanítói kicsit lenézték, félévkor rendszeresen megbuktatták, aztán év végére mindig kiverekedte az üzembiztos kettest, ismételni mégse kelljen. Volt öröm, mikor tavaly megszabadult az iskolától! Azóta eljárt a napszámba, kéthetente a saját fizetéséből moziba, ami akkoriban kezdett működni a kultúrházban. Szombatonként meg fagyit nyalni a presszóba. Többnyire egyedül. Volt osztálytársnői mind gimnáziumba jártak, esetleg férjhez mentek. Sose jött ki velük igazán. A fiúk is kerülték, mert bár nem volt csúnya, de mindnyájukat elpáholta annak idején, és sajgott bennük az éretlen férfiúi büszkeség, így inkább nem abajgatták a sündisznó-természetű lányt. De kit érdekel? A csokoládéfagyi egyedül éppen úgy ízlett, mintha mások mellett üldögélve nyalná.
Most meg itt ez a vörös legény. Ha nem is értett a dolgokhoz, annyit azért sikerült megéreznie, hogy valami van a látogatás hátterében. Gyorsan befejezte a mosogatást, és inkább éhgyomorra elment lefeküdni, csak ne kelljen a közelükben lenni. Majd pont ennek a répafejűnek kezdi el játszani az eszét!
Aztán két hét múlva megint ott lebzselt a répafejű a bátyja oldalán, most már kevesebb borvirággal, de ugyanolyan szótlanul és mulyán, mint első alkalommal. Aztán egyre csak jött, újra, meg újra. Következő hónapban bátyja és Miska leszereltek, onnantól kezdve szinte hozzájuk költözött, folyvást a nyakára járt. Anyja is ráparancsolt, foglalkozzon többet a fiúval, legyen vele kedves, hát megengedte neki, hogy elkísérje a moziba, meg a presszóba. Ugyan hazafelé menet néha elkalandozott a keze, de egy pofonnal helyre lehetett igazítani. Nem beszélt sokat, csak szűkszavúan mesélte el, hogyan szöktek át Bácskából az apjával és a testvérével, úgy öt éve. Valami uszadékból tákolt ladikkal úsztak át a Dráván, megbújtak a parti rekettyésben, aztán miután leütötték a határőrt irány az ártéri erdő! Hetekig bujkáltak a Mecsekben, aztán valahogy sikerült munkát szerezniük, papírokat, utána neki be kellett rukkolni. Így ismerte meg Ferit. Hogy miért kellett eljönniük – azt sose mondta meg.
Rákövetkező hónapban kitűzték az esküvőt. Tudta előre, anyja hetek óta szajkózta, hogy csak púp a nyakán, és jó lesz, ha mielőbb megy a háztól, ahol egyébként is szűkösen vannak. Apja nem avatkozott bele, ő úgyis a disznókkal van egész nap. Neki nem számít, este hányan szívják a petróleumfüstös levegőt. Hát legyen! Csak azt kellett megvárni, amíg a fiút felveszik állandóra a szomszéd gazdaságban. A katonaságnál letette a jogosítványt, s azzal később elszegődhet traktorosnak, fuvarosnak akárhová, kezdetnek meg itt a téesznél is megteszi. Gyűrű se kell, úgysincs hozománya. Csak a moziban vetített propagandafilmekben látott tulipános ládát. A film nem a valóság. Az itt volt előtte, minden egyes nap. A napszámból hazatérve meztelen talpáról levakart sárcsimbókokban, a tizenhat éves tenyere kérgéből kipucolhatatlan szántóföldi mocsokban, az idejekorán hasogató derekában, meg az ételért dünnyögő, pofátlanul akaratos gyomrában. Ezekből nem fakad tulipános láda.
Amióta kitűzték az esküvő napját, Miska egyre akaratosabb lett. Bátrabb a keze, mohóbb az ölelése. Mondván: úgyis megházasodnak, minek várni? Benne is elkezdett forrni valami, de aztán egyik este, mikor a moziból hazaértek bátyja félrevonta:
-  Te ide figyelj! Ha megtudom, márpedig biztosan megtudom, hogy elmentél vele, agyonverlek! Megértetted? És veled együtt a Miskát is.
-  Én nem…
-  Ne pofázz! Megmondtam. Ha véletlenül fölcsinál itt nekem az esküvő előtt, agyonverlek mindkettőtöket! Úgyhogy ne merjél elmenni vele, megértetted? Ha megkapja, amit akar, még talán le is talál lépni. Márpedig azt nem hagyom! Ha kell, megölöm, de veled együtt! Úgyhogy úgy viseld magad!
Látta a bátyján, hogy komolyan beszél. Véres szemmel, fröcsögő nyállal, mint egy vadállat. Életében először megijedt tőle. Ha eddig gondolt volna rá, hogy megteszi azt, amiről nem is tudta pontosan micsoda, ezután végképp letett róla. Ebből az elhatározásból pedig könnyebben és súlyosabban csattanó pofonok erdeje született – amíg Miska meg nem tanulta a rendet.
Hát ennyi jutott. Ahogy ott ült, a kis szolgálati téglaviskó betonlépcsőjén ez a mondat járkált föl s alá a fejében. Mint az imamalom. Újdonsült férje még javában horkolt, de neki nem jött álom a szemére egész éjjel, csak feküdt hanyatt, tágra nyílt szemmel bámulta a sötét kis szobát, aztán hajnalban kiült a lépcsőre, bámulni a megereszkedő éjszakából felocsúdó téeszudvaron rohangáló patkányokat, hallgatni a rekedt, kivénhedt kakast, és nem gondolni semmire. Nem érzett megalázottságot, nem érzett keserűséget, nem érzett semmit. Csak ez az egy mondat forgott a fejében körbe-körbe, mint a nyomtató ló: hát ennyi jutott.
A szűkös kis kápolnába kilátogató falusi pap áporodott borgőzt lehelő miséje, a saroglyában egymáshoz ütődő, soványka vagyon: néhány rongyos szoknya, fehér ingek, egy pár papucs, meg a jobbik ágyneműje. Lakodalomra nem futotta apja fizetéséből, Miska pedig csak jövő héten kapja meg az első bérét. Rövid nászéjszaka egy dohos kalyibában. – Holnap este bál lesz a faluban, majd oda elmegyünk, nászút helyett – mondta mosolyogva a fiú, fél perc múlva már hortyogott. Hát ennyi jutott.
Egész napjuk ráment, hogy a tizenöt négyzetméternyi semmiből valami lakhatót varázsoljanak. Legalább le lehessen ülni. Két szék, egy görbelábú asztal, meg a nyikorgó tábori ágy. Otthonnak kevés, szerencsére átmeneti. Miska szerint pár hét múlva átköltözhetnek egy nagyobba, csak még be kell fejezni. Munka után ott dolgozik minden nap, sötétig. Mert dolgozni legalább tud ez a répafejű, hajt, mint az állatok. Ha ő is besegít, talán hamarabb is költözhetnek. A bál előtt még gyorsan megmosdottak a hideg kútvízben, visszavették az előző nap levetett ünneplőruhát, aztán fölkunkorodott Miska elé a biciklivázra, és a csatornatöltés mellett betekertek a faluba.
Mire odaértek a cigányok már javában húzták, fals hangon sírt a hegedű, mögötte ott nyekergett a gombos harmonika. Végigtáncolta az estét, épp, mint nemrég elvesztett lánykorában. Ahogy akkoriban igyekezett kitáncolni fejéből anyja pofonjait, az iskolai kudarcokat, úgy most az felhevült verejtékkel együtt párologtak el belőle a szegényes legénylakás, a téeszudvaron futkosó patkányok és a múlt éjszaka rémképei. Mindig jó táncosnak számított, élet volt benne és erő, nyers elevenség bújt minden mozdulatába. Körülötte felfigyeltek idegenből hozott mozdulataira, hamar feltűnt a többi férfinak az új menyecske, hátán érezte a kihívó tekinteteket, irigykedő női pillantásokat. De nem foglalkozott velük, ez az ő estéje!
Miska időnként ellépett a pulthoz, hogy fröccsöt hozzon, vagy igyon egy rövidet a kollégákkal elvesztett legénységére, ilyenkor Julis más karján forgott, míg férje vissza nem ért. Egyikük úgy gondolta, szabad megkóstolni a friss árut, és mikor Miska épp a pálinkába révedt, egy hirtelen mozdulattal benyúlt az új asszony szoknyája alá.
Abban a pillanatban végigvágtatott rajta a hirtelen harag, arca megkeményedett, keze ökölbe szorult, egy rövidet hátra lépett, aztán sértettsége teljes erejével orrba verte a pofátlan legényt. A zenén is át lehetett hallani az éktelen reccsenést. A fiú orrát elfosta a vér, s cimborái rögvest ugrottak, hogy helyre tegyék a harcias menyecskét. Szerencsére Miska is fölnézett a reccsenésre, azonnal odalépett és egy mozdulattal maga mögé rántotta az asszonyt. Hiába igyekezett vissza a tűzvonalba, kiosztani még párat, túl sokan tülekedtek elé, mindenki látni akarta a fejleményeket; valahogy mégsem lett a dologból verekedés, lökdösődtek ugyan kicsit, de az öregeknek sikerült leállítani a kezdődő vihart. Elég volt hozzá két kör pálinka, az alkoholban feloldódtak a megfeszült arcok, lenyugodtak a kedélyek. Fél óra múlva már csak a törött orrú pillogtatott laposan a sarokból feléjük, de senki sem törődött vele. Megesik az ilyen.
Éjfél körül elbúcsúztak Miska munkatársaitól, a korai kelésre hivatkozva hazafelé vették az irányt. Alig bírt megülni a biciklivázon, vérében még ott forrt a tánc, a verekedés, az egész este. De gondolni kellett a holnapra. A nyikorgó kerékagy ritmusát visszhangozta a töltés, ide-oda verődött az ütem mialatt átkarikáztak a nemrég felállított, új villanypóznák fénykörein, a hosszú földúton ideiglenes otthonuk felé. Hátuk mögött egy másik, nyikorgó kerékagy sebesebb ritmusa hallatszott, egyre hangosabban. Azt hitte, férje nem vette észre a közeledő biciklit. A lámpák fénytányérja alatt áthaladó alakban felismerte a törött orrút. Vérben forgó szemében bosszúvágy keveredett a részeg tompasággal. Mikor már szinte utolérte őket megpróbálta figyelmeztetni férjét:
-  Te, Miska…
-  Tudom. Fogd a pumpát! – súgta vissza fojtott haraggal, és már lépett is a kontrára. A bicikli kifarolt, és a férfi szinte az ugrás lendületével lerántotta a másikat a drótszamárról.
Kezében a nehéz biciklipumpával egy pillanatra ledermedt, adrenalintól remegve nézte, ahogy Miska agyalja a meglepett legényt. De csak egy rövid pillanatig. Aztán a fejében újra elpattant az a bizonyos húr, és ő is nekiesett. Ököllel, lábbal, a bádogpumpa nehéz fokával, vállvetve, egymást félretaszigálva verték a földön fekvő, magzatpózba merevedett testet. Néha roppant egy csont, ünneplőruhájukra ráfröccsent egy kis vér, cipőtalpa levált, Miska hátán végighasadt az ing, és már elviselhetetlenül sajgott a kezük – mit számít? Miután kifogytak a szuszból egy percig csak álltak, ziháló tüdővel nézték a másikat a két utcalámpa közé szorult, maroknyi sötétben. Egymásra nevettek, aztán Miska elment megkeresni a félredobott biciklit. Ő még egy utolsót rúgott a mozdulatlan testbe, aztán teli torokból rákiabált:
-  Akkor most már tudod, ki az a Surda Juli?!
Eztán mintha még a kerékagy is vidámabban nyikorgott volna, és a közeledő téglaviskó sem tűnt olyan szegényesnek. Ugyan nem beszéltek, de időnként egyikük felnevetett, ami átragadt a másikra, aztán fordítva. És így szórakoztatták egymást, szavak nélkül, izzadtan és porosan-véresen, a töltés mellett, hazafelé egy rozoga drótszamáron. Egyszerre Miska mégis megtörte a némaságot:
-  Na, milyen nászútra hoztalak?
És újra csak nevettek, végig az úton, hazáig. Nem is rossz ez így. Ha ennyi jutott, azért valahogy csak ki lehet majd bírni.

2017. december 20., szerda

Szaki

Ahogy a puszta betonon térdepelek, és lassan ínszalagjaimból gyökeret ereszt a kezembe állt görcs, mert már két órája markolom a rezgő-búgó-zakatoló Hiltit, folyton az jár a fejemben: miért nem lettem kőműves? Mármint: most is éppen kőművelek, nem? Szakbarbárkodok itt, mint afféle cementhívő pogány gyaur, igazán lehetett volna ez a választott szakmám. És akkor nem fizetném bő tíz éve a kenyérre-vízre – meg némi alkoholra és jegyzetre – költött, majdnem kedvezményes diákhitelt. Fűtésszerelő. CNC-marós! Mennyivel többre ment volna velem a regionális munkaügyi központ lelkes alkalmazottainak serege. De nem. Fiam, neked, az eszedből kell megélned! Majdnem sikerült. 
A töredelmes vallomáshoz hozzá tartozik, hogy most épp saját berkekben végzem a kontármunkát, nem a jobb fizetés reményében, együtt a többi, külhonba szakadt szakmaelhagyóval. Hétvégi program. Így akár azt is mondhatnám, hogy gyerekes picsogás volt ezzel indítani. Bocsánat, csak elkalandoztam. Megesik. Inkább vésem tovább ezt a böszme vastag terméskő lábazatot, amit akropoliszi tartósságra tervezett a szocializmus mesterembereinek helyi különítménye. Dicsérem a kezük munkáját, miközben szidom a jó édes anyjukat. De el ne kalandozzak megint, mert nem leszek kész, mire telefonál a Szaki, hogy menjek érte!
Szaki segít majd nekem összeszerelni a galambszürke PVC csöveket, amikben a szennyvíz fog hűs vizű hegyi patakok módjára csordogálni – óceán helyett az emésztőgödör felé. Nem részletezem, mik fognak ebben a patakban lubickolni pisztrángok helyett. De ehhez az kell, hogy végre elég tág lik tátongjon ezen a kurva terméskövön, amin átfér az ötvenes cső. 
Szaki a helyi vizes mester fedőneve, akinek kisujjában rejtőzik a szakma alfája s omegája, a központi fűtés rejtelmeitől a csaptelepek és hollanderek erdején át a különböző porcelánok titokzatos rengetegéig. Mert tényleg piszkosul érti a dolgát – és viszonylag jutányos áron dolgozik. A falusi élethelyzet monopóliuma az övé, hiszen egymaga maradt, akinek ilyen tudás van a birtokában, s kezdhetne vele, amit csak akar, elkérhetné a csillagokat is a ház fölötti égboltról, mert a legközelebbi vetélytársa is eltávozott a múlt évben. Németországba. Radiátorokat szerelni, vaskos euró-kötegekért. Szaki viszont nem az a fajta ember. Nem váltja aprópénzre a belé vetett bizalmat. Ő iszik. Sokat. A monopólium így az elfogyasztott dobozos sörökkel arányos allűrjeiben ölt testet, például, hogy akár napokig várhat rá az ember gyereke, akár víz nélkül a hideg lakásban – baszik jönni. 
Nem haragszom rá túlzottan, csak kicsit bosszant a dolog, hogy hetedszer kell érte menni az utca végén álló házához, mert nem hajlandó száz métert se gyalogolni a munkáért. Ha tehetné, a budira is aranyhintóval járna. De tényleg próbálok erőt venni a bennem rohangáló búgóidegen, mikor végre át tudom tuszkolni a csövet a lyukon, és még mindig néma sírra hajaz a zsebemben lapuló telefon. És eltelik egy óra. És még egy. Direkt ezért keltem hajnalok hajnalán, a szomszédok haragos tekintetétől kísérve üvöltetni a masinát és megrezgetni az utca összes házának ablakát a vésőkalapács ütemére, miközben az én anyám is csuklik odahaza; muszáj, különben nem leszek kész a megbeszélt időre. A terv elcsúszott: nem számoltam az alkoholfilteren átszűrt negyedik dimenzióval. Amatőr hiba. Csak magamat okolhatom. Szaki pedig sehol. Nem bírom cérnával, s a negyedik kávé mellé elfújt, vaskos cigarettafüst párájából nyugalmat merítve felhívom. Álmos, sörízű hang krákog bele a túloldalon.
- Igen?
- Szevasz, Szaki. Figyelj, csak azért hívlak, mert kész vagyok a véséssel, azt beszéltük meg, hogy nyolc körül menjek érted, de megcsörgetsz előtte. Akkor mehetek?
- Ma? Biztos, hogy nem jó. Megyek disznót vágni, kilencre. Miért nem szóltál előbb? – hadarja a kagylóba, de olyan szélsebes szóvihar keretében, hogy kell pár másodperc, mire eljut a tudatomig, mit is mondott. 
- Hiszen két hete megbeszéltük…
- Hát, föl kellett volna hívjál a héten, mert most megyek disznóvágásra…mennyi az idő?
- Tíz óra öt. De megbeszéltük, Szaki, ne basszál már ki velem! Nem múlt héten voltál disznót vágni? Azért mondtad mára…
- Kurvaélet, csak elkéstem…
- De nem múlt héten vágtatok? – próbálom kötni a döglött ebet a karóhoz.
- De, akkor is voltam. Ma öcsémékhez megyek. Most derült ki, szerdán.
- Bassza meg…
- Szólnod kellett volna.
Egy hajtásra lenyelem a két deci kávét és egy slukkra leszívom a maradék, mintegy fél szál cigit, hogy ne üvöltsek teli tüdőből a telefonba. Hogy bő nyállal…! Nyugalom…
- Akkor mikor tudsz jönni?
- Hú, várjál…szerda..nem…csütörtök vagy péntek? – ma szombat van.
- Fasza…péntek biztos nem jó.
- Akkor csütörtökön. De csak délután, vagy estefelé. Kedden azért hívjál föl!
- Rendben. Akkor kedden hívlak. 
Megtépázott idegeimet megzabolázva nem csapom a falhoz a mobilt, mert attól ugyan nem lesz jobb…pedig de szívesen…! Sebaj! Megint csak nyugalom. Nincs más.
Hallottam a hangján, hogy vagy még mindig állapotban van, vagy csak erősen nekikészült. Elvégre disznót vágnak. Néhány tucat pálinkára ennél alaposabb ürügyre nincs is szükség, pedig nagyon keresnie sem kell. Eleve Bukovecnek született. A legtükébb, mindenkinél mindig mindent jobban tudó család a faluban. Az egész família ilyen, óvodástól a nyugdíjasig, nagyon tudják. Szaki sem kivétel. Legszebb mintapéldány az öregapja, aki két éve halt meg. Igazi zsémbes, vén tetű volt az öreg, nyugodjon békében! Hányszor kergetett meg minket, gyerekeket a kampós bottal, mert el mertünk venni egy-egy almát a fája járda fölé lógó ágairól! Neki bezzeg lehetett a más hullott szilvájából cefrét csinálni. Ó, hát persze, hogy lehetett! Közben szinte egyvégtében szidta a rendszert – mindegy melyiket. Bármelyiket. Mindenki büdös fasiszta vagy kommunista volt a szemében: a polgármester is, a jegyző szintúgy, meg a postáskisasszony, a tyúkászat igazgatója, a szomszéd, a kocsmáros, és így tovább. Egyik másik még rokona is. De az mindegy, ha egyszer büdös kommunista – vagy fasiszta. 
Szaki élt az örökölt jellemmel, már erőst öregapja formájára hajazott, mire nősülő korba ért. De ha eget verők nem is akadnak a környéken, aprócska csodák azért vannak, szóval ezzel a háttérrel is tudott magának való lányt találni – a szomszéd községben. Két leendő, tokos gyerekük anyját. Aki aztán húsz év házasság után megunta a banánt, és pár hónapja lelépett a kisebbik gyerek egyik volt iskolai osztálytársával. Egy tizenkilenc éves kölyökkel. Férjének ott hagyta a lepattogzott zománcú edénykészletet, meg a svájci frankos záloghitelt. A helyében lehet, hogy én is a dobozos pszichológushoz fordultam volna enyhülésért a rideg valósággal szemben. Dolgozik is azóta a faszi, még egyszer annyit, mint annak-előtte. Így nem vitte el a bank a házat. A villanyt is visszakötötték, a gázórát is visszaszerelték. 
Nagy nehezen kiverekedte magát minden adósságból. Aztán esténként, a munkából hazaérve takonyrészegen elalszik a fotelban, az üvöltő tévé nem zavarja különösebben. Ezt a sasszemű, éjszakánként járdát kapálgató szomszédasszonya meséli mindenkinek, mint afféle önjelölt falurádió. Hogy szokta látni éjszakánként, amint Szaki tátott szájjal horkol az utcafronti szobában, és körülötte legalább hat-nyolc üres sörös doboz gurgulázik a foltos szőnyegen. Mintha bármi köze volna hozzá. Egyszer megkérdeztem tőle, ugyan mondja, Jolán néni, hogy láthatta, mert ha lábujjhegyre áll sincs 190 centi, és bizony az ablak nagyjából olyan magasan van. Választ sem hagyott hátra, úgy hagyott ott az ártatlan kis kérdésemmel kettesben, hogy nylon otthonkájának pörköltszaftos árnyéka győzött utána loholni a kiskapu felé. Azóta alig akar köszönni.
Mondjuk most legszívesebben szájon vágnám a Szakit, hogy így felültetett. De: van egyéb dolog is, úgyhogy nem rágódok sokáig, hamar rám talál a tennivaló. Estére annyira kitikkadok, hogy eldöntöm: holnap reggel sztrájkba lépek legalább pár órára. Elmegyek horgászni. Talán nem fagy be a tó, nem ígértek fagyot éjszakára. Sem esőt. Anyám úgyis hamarosan ideér, majd ő megeteti a kutyát. Kényelmesen előkészítek mindent, reggel csak indulni kelljen, aztán a villámgyors zuhany után eldőlök, mint a rohadt nád. Stílusos.
Ökölbe szorult arccal csapom agyon fél hétkor az ébresztőórát, miután fél órája visítja, hogy kelj már föl, paraszt! Menj kikapcsolódni! Mivel kicsit sem vagyok még éhes, meg aztán majd jobban esik az ebéd, így egy könnyű kis kávé-cigi kombináció után magamra kapom a vastag kabátot meg a bakancsot, aztán kocsiba pattanok. Friss levegő, párában úszó, nyugodt víz, értetlenül bámuló őzek és egy reggelijében megzavart réti sas fogadnak a parton. A meleg ágyból előkecmeregve, vacogó fogakkal sosem akarom elhinni, de mindig bebizonyosodik a tétel: ezért megéri fölkelni!
Lepakolom a motyót és körbejárom a tavat, merre látszanak a halak, hátha sikerül fogni is valamit, jól esne egy halászlé. Ekkor megcsörren zsebemben a véletlenül bekapcsolva maradt telefon. Anyám hív. Vajon mit hagytam otthon? 
- Igen?
- Figyelj, ne legyél légyszi ideges, de Szaki hívott…most tudna jönni…
- Na ne basszá…
- Mondtam neki, hogy kimentél pecázni.
- Johhh…indulok vissza.
- De kanyarodj majd a presszó felé, ott vár!
Negyed óra séta vissza. Még jó, hogy nem dobtam be. Három szál cigit rágok el, amíg a kocsihoz érek, még kettőt, mire megállok a presszó előtt. Hét óra ötven. Szaki zöld dobozossal a kezében bájcseveg egy szomszéd faluban lakó cigánygyerekkel. A sört ott hagyja, behuppan az anyósülésre, én meg majd’ kifordulok a zárt ablakon, olyan piaszagot söpör arcomba a mögötte settenkedő turbulencia. Ezek szerint jól sikerült a disznóvágás.
- Na, mi van, horgászni voltál?
- Majdnem. Épp lecuccoltam. 
- Hehe, az fasza. Ilyen hidegben?
Inkább nem válaszolok. Nyugalom…
Száz méter, és megérkezünk. Nagy szakértelemmel körbejárja a kiásott gödröt, vet egy pillantást a kivésett lyukra a falon, majd belekezd, hogy hol, mennyire kell még kiszélesíteni a gödröt, hogy hozzá férjen rendesen, meg a kiállásokat, meg a könyök, meg a…nem tudom. Nem értek hozzá igazán. Ha értenék, ő most nem lenne itt. Megmutatom neki az összevásárolt cuccokat, úgy tűnik, minden megvan. 
- Jól van, figyelj, akkor csütörtök, okés? De délután, mert napközben csőtöréshez megyünk. Fűtéscsövek, felázott az egész ház. Gondolhatod! De utána jövök, oszt pikk-pakk összedobom neked. Csak lámpa legyen.
Szóval most nem…? Nem. Ezek szerint csak azért jöttem vissza, hogy elhozzam százötven métert, megnézni a gödröt, lecsekkolni a toldókat és szűkítőket – amiket ő írt össze, tehát tudta jól, mit vettem. Ezt nem hiszem el…
- Na, felőlem mehetünk! Aztán csütörtökön hamar megleszünk.
Ennél értelmetlenebb dolgot már rég nem kellett csinálnom. És ne kapjak agyérgörcsöt! Nem ér annyit…ez csak egy szennyvízcső, az isten szerelmére! Még szerencse, hogy nem a fűtéssel van gond, különben ezzel a tempóval meg is fagyhatnék. 
Ezek után hazavittem a jóembert, harmincnegyedik vagy nem is tudom számon tartani, hányadik alkalommal, aztán visszamentem a tópartra – és nyugodtan lógattam a botot, egész délelőtt, csak azért is! A csütörtökből nem lett semmi. Hát persze, hogy nem lett. Elhúzódott a csőtörés javítása – állítólag. Képzelheted, elöntötte az egész földszintet! Háh! Föláztak a falak, tönkrement egy csomó bútor – hadarta el újra Szaki azzal a röhögő, krákogó, alkoholszagú hangjával a telefonba kedden. Megbeszéltük a szombatot. Aztán a vasárnapot. Mert elfelejtette, hogy egy esküvőre kell mennie. Állítólag borzasztó módon bebaszott, majd addig kötekedett, amíg az örömapa – valamelyik unokatestvére – szép csendben el nem vitte egy sarokba, hogy a lelkére beszéljen. Nem sikerült, úgyhogy diszkréten leütötte és behúzták a ruhatárba, ahol kialudta magát. Ezt vasárnap délután mesélték, miután már telefonon sem értem el, és az öccsét hívtam föl, mi a tosz történt a bátyjával. 
Ma megint csütörtök van. Elvileg délután mehetek érte. Megint. És pikk-pakk összerakja a csöveket. Azért, biztos, ami biztos, elővettem öregapám régi szakkönyveit, és megnéztem néhány oktatóvideót a témában. Hátha...

2017. november 24., péntek

Az ajtó

Haszontalan szállt szerte a töméntelen pölyhe, ahogy izzadt markával felkapdosta a tikkadt nyári levegő, miközben nagy imbolyogva bejárta az aratók sorát. A traktorokban szorgalmasan verejtékeztek homlokok és tarkók – pedig hogy erőlködik a fagyos levegőt okádó légkondicionáló! Hiába, ha időnként ki kell szállni, vetni egy hugyot, körömre égetni egy szál olcsó, maró dohányból gyúrt cigarettát – a kisfőnök kiakad, ha rajtakap valakit, hogy a fülkében bagózik. A cigiszünetben persze áthevült a test, s melegét jól raktározva még a hűs ülésben is visszaköhögi a kinti kánikulát. Minden kiló kenyér hektónyi verejtéket követel – gépészek, traktorosok, pékek és inasok, bolti eladók patakokban csorgó izzadtságát. Bővizű forrása kiadná akár a Dunát, de legalább a Sió-csatornát.
A vaskos acél kombájn egymaga harapdálta a kalásztenger habjait, a nadrágszíj-parcellán nincs szükség csatárláncra, de még egy kósza apródra sem, egymaga elbír a keskeny ellenféllel. Új, hatékony masina. Második szezonja, de valószínű nem ér meg annyit, mint több évtizede robotoló, sokkal ostobább, épp ezért strapabíróbb, öszvér-jellem rokonai. A fülkében is új generáció húzza a karokat, nyomja az automatikát vezérlő gombot, monitoron ellenőrzi a rostát; hidraulikaolajjal ereiben született, digitális kijelzőkön felnőtt nemzedék. Harminc év múlva egyszer csak idejétmúlt lesz ő is.
Mint József. Vagyis csak, ahogy a többiek hívják: Józsibá’. Amíg valakiből efféle bá’ lesz, bizony, sok-sok fecskeszárnyú év átröpül a feje fölött. A nyugdíjkorhatár már a küszöbét rágta, fukar arccal nézett rá a várható a minimálbéren hizlalt, szűkös öregkori alamizsna, de ő még mindig a téesz felbomlásakor megszerzett, összekuporgatott MTZ ülésében izzadt jól látható sórétegeket a molyette zubbony gallérjára. Sóváran leste a teljes munkaidő alatt, klímás gépek kényelmes üléseiben tespedő kollegákat, míg jómaga az ebéd gyanánt párolódó parizeres zsömlékkel karöltve romlott meg a fullasztó tarlón. Egyformán barnult a szélük. Alkalmi munkában.
Még ha huzat volna! De ma még a levegő is csak remeg, akár a szűzlány, meg nem mozdulna az istenérse’. Kellett neki ez a rohadt, gázolajzabáló traktor! Enné meg a rosseb! Ezért csak bérbe hordja a szemet, boronál és kultivál, mert az új és nagyobb munkagépek túl nehezek ennek a semmirevaló belorusznak. Ahelyett, hogy ő is csak a más traktorja mellett bagózgatna, jó fizetésért, itt szívja a sajátjában. A fogát. A maradék húszat. 
Egy forduló maradt mára. Egy utolsó. Hamar elvégeztek az aprócska parcellákkal, vége felé jár a szezon. Keveset adnak a földek. Az aszály. Besorol a torok alá, beigazítja a kocsit, s ahogy telik a pót lelassít, az elejébe is egyformán jusson, az aratógépes kollégának szinte dolga sincs mellette, csak tolni, ami a csövön kifér. A sokévi rutin. Csukott szemmel is megy – szó szerint. Fogadásból megcsinálta tavalyelőtt, be is baszott alaposan a nyereményen. Talán akkor utoljára.
Félórányi zötykölődés a kövesúton, rátolatni a szárító torkára, ürítés, aztán végre irány az otthon. Az édes.
Hét is elmúlt, mire sikerült kiszállnia, tízen-pár óra rázkódásától remegő lábakkal, felrántani a nagykapu rozsdás reteszét, visszarugdalni a haszontalan kölyökkutyát a járdáról, és beállni végre a régi szénatárolóból kialakított garázsba. Mintha soha nem akarna véget érni a nap. Be se csapta maga mögött az ajtót, legalább kiszellőzik reggelig – hacsak nem szarnak bele megint azok a rühös macskák. Mint múlt héten, mikor késésben volt hajnali ötkor, nem figyelt, és a hideg kávéval a kezében sikerült alaposan beleülnie. Ráadásul csak félúton a föld felé vette észre, s így nadrágot se tudott cserélni. A bicskájával kellett levakarja. Amivel eszik. A rohadt dögök! De a lány odavan értük, kinyuvasztani se lehet őket csak úgy. A kölyköket is csak addig, amíg nem veszi észre, hogy újra leellett az a mocsok cirmos. Titokban. 
A konyhában égett a villany, lerúgta magáról az ajtó előtt az elnyűtt bőrcipőt, szögre akasztotta a gombnélküli zubbonyt, mezítláb, atlétatrikóban és poros vászonnadrágban lépett be a hatvanas izzó fényében fürdő helyiségbe. Az asszony hajcsavarókba mártott, rosszindulatú arca, és a hozzá egyre hasonuló lány tekintete egyszerre fordultak felé, éppen, mint a mozgásérzékelőre kötött kamerák. Ez nem lesz jó. Ezek megint konspirálnak. Ezeknek megint kell valami... 
- Le ne ülj abban a koszos nadrágban! Egész délután a konyhát takarítottuk. – köhögte szemébe az asszony egy csinos cigifüst-pamaccsal együtt, köszönés nélkül, csak úgy éhgyomorra. – Előbb fürödj meg, aztán itt a vacsora.
Legyen. Jobb a békesség. Gyors zuhany, aztán a szúrósra hordott köpenyben, olcsó kínai-piacos papucsban visszacsattogott a konyhába. A kenyér friss volt – két napja. A szalonna azóta az asztalon van, hogy ezek is ettek belőle, tehát már izzad a zsírja. Lehessegette róla a legyeket, vágott egy vaskos szeletet, majd komótosan kezdte magába gyűrni, szinte rágatlanul nyelte, mint a kacsa, amit tömnek, mellé a tavalyi bor savanykás maradékából hígított fröccsből kortyolt nagyokat, hogy lemenjenek az öles falatok. Erre mondják, hogy nehéz kenyér? Nem valószínű. 
Szeme sarkából látta, hogy az asszony meg a lány néha összenéznek, de közben folyton őt figyelik árgus szemekkel, faarcuk szálkás pallóin sündisznótüskék meredtek rá. Biztos felhúzták magukat valamin. Vagy a semmin, ahogy lenni szokott. Pillanatok kérdése, és jön a fekete leves. Nyújtotta az evést, hogy addig nyugta legyen, mert biztos, hogy az utolsó falatnál megindul a lavina. Maga alá temeti a két nő egész napos elégedetlenségéből fakadt kőhalom, ami messziről, egy külső szemlélőnek csak apró kavicsok vakondtúrás méretű kupaca, de ha minden nap alá kerül az ember, akár bele is fulladhat.  
Nem lehet tovább húzni, az utolsó kocka szalonna is elfogy, mellé a morzsás kenyérhéj, kortyra való lőre…és szelet kavar a hajcsavarók alatt lapuló éles nyelv:
- Mikor akarod megcsinálni végre a bejárati ajtót? – Kezdődik. És persze, hogy egy ilyen semmi szaron. De a falnak beszél az ember, hogy hajnaltól késő délutánig dolgozik, mikor lenne rá ideje. Kész válaszokkal nem lehet vitatkozni, még ha észérveket is ránt elő a kalap alól, vagy fehér nyulat, teljesen mindegy. Mert a monológ folytatódik. – Ezerszer megkértelek. Nyikorog a zsanér, és a zár is akad. Ma is alig tudtam becsukni, mikor elugrottam cigiért. 
- Hétvégén megjavítom, csak hagyj már nyugton kicsit! – vakkant oda a szikkadt héjon rágódva egy semmit érő válaszbuborékot, amivel csak szítja a kedélyeket. Most meg a lány kezd bele – vagyis folytatja.
- Múlt héten is ezt mondtad. Azóta is ugyanúgy van. Baszol rá. Megcsinálnám én, ha tudnám, helyetted, de nem tudom…
A még le sem nyelt utolsó falat epés ízűvé vált a szájában, fölkelt az asztaltól, lerúgta az elnyűtt szobapapucsot, és újra a nemrég köszöntött kijáratnak fordult. Inkább a kocsmában issza meg az esti altatót, mint itt hallgatni a kárálást még vagy egy órán keresztül. Ahogy magára rángatta az ocsúval és porral bélelt melós bakancsot a háttérmuzsika még kicsikét csiklandozta félsüket füleit:
- Ez az, menj csak a kocsmába! Ahhoz értesz, inni az ostoba cimboráiddal, amíg le nem fordulsz a székről! Éppen olyan vagy, mint…
Mint ki? Kit érdekel…
Elhalt mögötte a varjúdal, miközben idegesen berángatta a fogcsikorgató, rozsdás kiskaput. A harmadik szomszéd felé sikerült lenyelnie az utolsó falatot az elkapkodott vacsorából. Legszívesebben leköpte volna az összes, kerítésnél acsarkodó rühes kutyát. Egyenként, jó alaposan. De a szikkadt kenyér miatt vattacsomó ült a szája sarkán, tapló a nyelvén, így nemhogy mindre, de még arra a nyomorult pincsire se futotta a nyálból, ami a sarki háznál röfögött rá, azzal a tenyérbemászó, odvas arcával.
Ilonkánál a szokott félhomály vetődött a pucolatlan ablakokon át a száraz gyepre, keresztüllábalt a szikkadt fénynyalábon, s alaposan megnyomva a szoruló kilincset belépett a szűkös kis vályogkunyhóba. Egykor még bakterok laktak ebben a lepattant lyukban, de ezt ő is csak a nagyapjától hallotta, mert a viskó gyerekkora óta a dicsőséges „presszó” névre hallgat. Csak a pultos változik. Meg apránként a törzsvendégek. Görnyedő vendégtörzsek. A fél tucatra rúgó tömeg, mint pár zsinórra függesztett marionett, egy emberként fordította felé tompa arcát, konstatálta a puszta látványt, majd visszarévedt saját, savanyú lőrével bélelt pohara fenekére. Ez egy ilyen este, bárhova lépjen be, megbámulják, mint egy múzeumfalon csüngő képet. Pedig nem egy Munkácsy.
Nyikorogva elernyedt kicsit a pult előtti magas széken mielőtt kikérte az első pikolót. Kéthetes a hordó, olyan is az íze. Errefelé fröccsön él a törzsutas. Ritkán forog a csapolt, még nyáron se jellemző, mert meleg. A hűtőből a dobozos is csak záráskor – azon nincs betétdíj, hazafelé szépen elkopik az öt deci, a húszas meg jó lesz holnap. Savanykás izzadtságot lehelnek a szocialista lambéria lécei, párolog belőlük a több évtizedes nikotingőz. Így maradt meg a konzervált kocsmaszag, az a bizonyos; hiába tilos idebenn a bagó több éve. Szélmalomharcot vív vele minden reggel a kereszthuzat – hiába. A polcokon évek óta árválkodnak a konyakok és viszkis üvegek. Pult alól folyik az illegális égetett. A sarokasztal mögött, mélyről köhög föl egy szaftos galacsint valami pszeudo-folklór figura. Néprajzos legyen a talpán, aki itt gyűjt nemzeti kincseket! De a célnak megfelel. Addig sincs otthon.
A nehézlábú idő kétdecinként mérte ki magát. A negyedik újratöltés környékén megnyílt újra az ajtó, de Józsibá’ már hátra se fordult, úgy beletompult a rosszul indult estébe. Megjött a céges csapat. Az egymás hátát veregető, még lelkesen anekdotázó, ifjabb nemzedék. Ki kivel, hányszor, ki hol, mennyitől, mennyire, kit akarna még megbaszni…és azt láttad, mekkora csöcsei vannak…és azt hallottad, hogy a Zoli felesége a búcsúkor a focipályán…viccelsz, ott voltam bazmeg! Legyen nekik jó. Hiányozni ugyan nem hiányoztak, de ez van. Talán fizetnek egy kört, mert már csak egyetlen pikolóra való visszajáró csörög a foltozott nadrágzsebben. Így váljon valóra minden remény!
- Szevasz Józsibá’! Mi van, kidobott az asszony? Na, iszol még egy pohárral?
- Pikoló. – esett ki a száján, közben szinte rá se ismert a saját hangjára. Úgy tűnik, jobban megártott az a négy, mint gondolta volna. Zsibbad a nyelv, zsibbad az agy. Hál’istennek!
- Ne szórakozz már! Gyerekek isznak pikolót. Ilonka néni! Kérünk négy kisunikumot, négy dobozos lővent, meg egy korsó csapoltat Józsibának!
Más se kellett. Lehet sok lesz. De ezekkel kell hétfőtől újra együtt dolgozni. Meg jövőre is, ha minden igaz. Hogy nézne már ki, ha nem fogadja el…bassza kutya!
Egyet pedig nem adnak. Megháromszorozta magát az egy korsó. Igyekezett minél kevesebbet beszélni, csak hallgatta ezredszerre az egykaptafa történeteket, amik szakasztott olyanok voltak, mint amikkel ők traktálták egymást annak idején – meg a mellettük dülöngélő öregeket, még kezdő korában. Csak a nevek és helyszínek változtak, semmi egyéb. Szóval ilyen. Ilyen rájönni, hogy mekkora gyökér volt fiatalon az ember. Szóval ilyen érzés rájönni, hogy akkoriban ők sem mondtak újat, csak nem volt türelmük végighallgatni a foghíjas nemzedékek lassabban forgó szavajárását. Egyszóval: ilyen megöregedni. A kurva életbe!
Minden korty után nagyobbat csíptek rajta az ugratások, amiket máskor pihekönnyű szárnyakon hagyott elröppenni a füle mellett. Most a szokatlan mennyiségű sör mentén nagyot rúgott fáradt önérzetébe a fiatalos gúny sárcipője. Pedig szinte kiköpött mása volt az összes komolytalan, puhatestű vicc azoknak, amiket ő maga is elsütött évekkel ezelőtt. Most mind visszacsapnak. Az összes az arcán landol, súlyos pofonként égeti bőrét, fülei mélyvörösre gyúlnak, ahogy a zúgó idegek párnafáin egyre magasabbra mászik benne a búgóideg. 
- A szobapapucsot se rúgta le, Józsibá’? … A saját nadrágjában jött, vagy kölcsönkérte az asszonytól? … Láttam a héten a lányát, hát az apjára ütött. Vagy csak fog, mikor hazatámolyog. … Fölhívjam a feleségét, hogy kikérhetem-e a következőt? Nehogy holnap ne engedje ki játszani a rosszfiúkkal! …
Klisé. Felnőtt ember az ilyesmit fel se veszi. Józanul. De Józsibá’ egy órája, három korsóval ezelőtt sem volt józan. Szellemileg visszasüppedt a sértődött, dackorszakában tobzódó óvodás szintjére, mikor egy kisautó ideiglenes birtoklásának joga fölött képesek voltak ölre menni, akár a legjobb barátjával is. Annyit azonban elértek nála a hosszan nyúló évek taknyos meghunyászkodásai, hogy nem esett ököllel az első szembejövő alaknak. Se a másodiknak. Kiölte belőle a hirtelen lobbanékonyságot a tűrés, a tarkóján ücsörgő, állandósult nyomás. A „mi lesz holnap” rémképe. Leutálta hát az utolsó korsó utolsó kortyát – ami, bassza meg, tényleg nem esett jól –, aztán kurta köszönömöt morgott a hátramaradó kollégáknak, s rövid kilengésekkel a külvilágnak vette az irányt. Várt rá az otthon. Az édes!
A hazaúton nem hallotta a kutyákat. A hazaúton nem tűntek föl neki a spórolás végett szakaszos közvilágítás vakfoltjai. A hazaúton nem hördült fel, mikor megbotlott a repedezésnek indult járda buktatóin. Csakis a hozzávágott, szúrós élcek pofonjai égtek a fülén, a gúny éles nyelve nyalogatta tarajokba gyűrődő agyvelejét. Ide jutottunk! Szájára veheti akármelyik gyüttment kis senki. Olyanoktól kénytelen tűrni a sértést, akik még jócskán a nadrágjukba szartak, mikor őt már apja egyedül indította fát hordani a Zetorral. Kicsiség volna? Parasztok légnemű, megfoghatatlan gőgje? Meglehet. De aki nem bír évszázados okiratokon lejegyzett, cirádás családfával, akinek nem díszíti falát a megszerzett iskolák bekeretezett tanúsága, aki nem bízik a templomban zengő mindenható kétes kegyességében, annak mi egyebe van? Semmi. Csak amit két eres, fáradt, cserepes kezével össze bír fogni. A maroknyi tisztesség. Ha másnak nem is sok, de neki a világ. Ami lassacskán össze találta borulni magát; úgy, hogy észre se vette. A kurva életbe!
Vicsorogva fogadta a kiskapu, vicsorogva a kölyökkutya. Mintha el se ment volna. És a konyhaablak ugyanolyan éberen pislogott rá, mint néhány órával ezelőtt. Egy örökkévalóság. És minden ugyanaz. Csak a fejében torlódott össze valami szokatlanul. Tudta, mi várja odabenn, csak azt nem, mihez kezd vele. 
- Hát itt van, a muslinca! Szépen nézel ki Jóska, mondhatom! – köpte arcon az asszony borotvahangja. Még mindig itt bagóznak, a hajcsavaró alól leselkedő marionettek.
Ha józanabb fejjel tér haza, csupán a pikolók édes tompaságával felvértezve, feltűnt volna, hogy a két nő sem tiszta. Alaposan bekonyakoztak egy üveg olcsó Napóleonból, míg távol volt, s időközben laposodó pillantásaik megteltek az életre szóló csalódottság rosszindulatával. A ráadás korsók elfödték előle ezt az apróságot. Mint az idegen bakancsokat az előtérben. Pedig ott volt, egy pár elnyűtt negyvenegyes. Nem is túl idegen.
Ugyanis ahogy a fürdőszobának fordult, maga mögött hagyva a párlatot lehelő szájakat, megnyílt a fenyőajtó, s kilépett rajta az após, ez a rókaképű, puha kis ember. A zugivástól göcsörtös, félérett szilvára emlékeztető orra aprókat rángott, ideges szeme jobbra-balra cikázott a két nő között,  mintha ahhoz is a lányától s az unokától kéne engedélyt kérjen, hogy köszönjön a vejének. Otthon ezt szokta meg. A pondró. 
- Maga minek jött ide? – hallotta meg saját, ijesztően elváltozott hangját, ahogy a köszönést kihagyva a sápatag öregre mordult. 
- Szervusz, Jóska…hát, csak…tudod…a Jutka hívott át, hogy csináljam meg a zárat. – csipogott a madárnyakú kis ember, s ijedt tyúkszemeivel a háta mögé pillogtatva keresett magának valami erősítést. 
- Hogy mit csináljon meg? – emelte meg a hangerőt, közben érezte, ahogy a hirtelen lehúzott búcsúkortyok még inkább a fejébe tódultak, s szeme előtt vörös buborékokat táncoltatott a fáradtságra telepedő, vérig sértett önérzet. A háta mögött ekkor megszólalt az öreg segítségére siető felmentő sereg. Lánya szesztől rekedő varjúhangja a tarkójába mart:
- Azért hívtuk át a papát, hogy megszerelje végre az ajtót. Mert te képtelen vagy rá, ahogy akármi másra. Ha rajtad múlna, akárki betörhetne, mert még egy rendes ajtó sincs ezen a rohadt házon. 
- Az ám! – kontrázta meg az asszony – Ott iszogatsz a cimboráiddal egész este az Ilonkánál, vén kecske létedre! Itt meg szabadon bejárhat akárki, mert nincs megcsinálva a zár…
- És mégis mit vinnének el? Titeket? – fordult sarkon, faképnél hagyva a vénembert, aki kihasználta a pillanatot, s a korához mért fürgeséggel a bejárat felé slisszolt. – Maga meg csak iszkoljon, holnap elszámolok magával is! – rúgott utána az öregnek. S a mozdulat végén levált lábfejéről a sietségben felrántott, befűzetlenül maradt munkás bakancs,  majd nagy ívben beleszállt a kátránytól és zsírgőztől ragacsos konyhaablakba, miközben a kihulló pelyva aranyszínű üstökös-farkat rajzolt mögé a levegőbe. Az üveg hatalmas robajjal szilánkokra tört, beterítette a konyhaasztalt – meg az ablak alatt alvó kölyökkutyát, aki vonyítva rohant a hátsó udvar menedéket nyújtó bokrai közé.
Egy fél pillanat erejéig néma csönd ülte meg a félhomályos helyiséget. De csak egy röpke másodpercre, amíg meghallották az öreg mögött becsapódó, recsegő kiskapu zörgését. Aztán egyszerre kezdtek üvöltözni vele, ahogy a torkukon kifért, olyan hangerővel, hogy az utca több ablakában kigyúltak a fények; kíváncsi fejek jelentek meg a félrehúzott sötétítőfüggönyök mögött. Bekapcsolt a falurádió.
A két irányból érkező, bő nyálú szitokhalmaz sűrű kenyértésztájából képtelen volt kihámozni akár egyetlen értelmes szót, ami az agyában folyamatosan munkálkodó alkohol miatt amúgy is nehezére esett volna. A fejébe tóduló vértől égtek a szemei, fülében egyre erősödött valami zúgás, szét akarta feszíteni a halántékát. Egyszerre összetorlódott benne az egész este, az egész nap, a megalázó évek, az egész, hitvánnyá lett élet, és érezte, hogy többé képtelen parancsolni a saját testének. Kidagadtak nyakán az erek, szemében talán meg is pattant néhány, mikor a bejárathoz lépett, hogy kifordítsa sarkából azt az átkozott, zárhatatlan, szoruló, nyikorgó,  megvetemedett, rühös ajtót – vagy akár az egész világot. 
A két nőbe egyszerre szakadt bele a szó, ahogy feje fölé emelte a böszme nehéz, üveges tákolmányt. Egy mozdulattal megpördült, s megállt velük szemben. Belenézett az asszony rémült, kásás szemébe, olyan mélyen, mint már sok éve nem tette, és teljes erejéből fejéhez vágta az éles szélű fadarabot. 
Nagyot csattant a nő koponyáján a zománcozott ajtó – majd még nagyobbat, mikor egymás mellé terültek a középszerű, szürke mintás cementlapokon. Józsibának ekkor tűnt fel, hogy torkaszakadtából üvölt. Szavak nélkül, artikulálatlanul. Mint egy vadállat.
És egyszerre elvágták, megszűnt fejében az iszonytató nyomás. A mozdulatlanul fekvő feleségéről lassan lányára emelte tekintetét, aki halálra vált arccal meredt rá. Mint aki kíséretet lát. A háta mögött tátongó, üres nyílásra bökött a hüvelykujjával:
- Na. Most már nem szorul. Csak kicsit huzat lett. – a lány még mindig mozdulatlanul állt ott. Csak meredt rá, kidülledő szemekkel. – Mire vársz? Mehetsz.
Leült a székre és elnagyolt mozdulattal lesöpört néhány üvegszilánkot a viaszkos vászon abroszról. Rányúlt a csaknem száraz konyakosüvegre, maga elé vonta, hozzá egy üres poharat, és kitöltötte a palack alján árválkodó fél decit. Egy hajtásra, gallér mögé. Többet úgyse árthat. 
Nem vette észre, mikor rohant ki a lány. Az asztal túlfelén heverő, gyűrött barnaszofis dobozban kallódott még vagy öt szál koporsószög. Tíz éve leszokott…bassza kutya! Kivett egy szálat, a gáztűzhely mellől szerzett dobozból sercintett egy gyufát, majd komótosan, pöfékelve kicsoszogott a bejárat elé és leült az alsó lépcsőfokra. 
Milyen jó. Csend van. Nyugalom. Füstkarikákat fújva felbámult a csillagos égre – s ekkor áttörte a csend tömésfalát két messziről jött, kékhangú sziréna egymást kontrázó, bűnbánatos sikítása.

2017. október 1., vasárnap

Patanyom

Máig se tudja szerintem senki megmondani, hogyan és mikor bukkant föl a bolond holland a falu környékén. Egyszer csak ott volt, mintha ez volna a legtermészetesebb dolog a világon. Hogy a Dél-Dunántúl eldugott, zsákszerű sarkában, a helyben született, földes körmök fekete pereme alá észrevétlen bekússzon egy kétméteres, tejfölszőke, vörhenyes bőrű, böszmenagy külföldi, oldalán nevetségesen apró termetű pónijával; akár egy szürreális filmszatírába erőltetett, gyengécske geg. 
Egyébként rohadt fülledtre sikerült az a nyár, augusztusi uborkaszezonhoz mérten is inkább hasonlított a presszó egy túlzsúfolt, felforrt hering-konzervre, mint menedékre a kánikula elől. Izzadt őstermelőszagba burkolózva lóbáltuk fejünket a szocialista ipar bútorcsodái fölött, kedvetlen hallgatagon csöpögtettük el maradék életerőnket pórusainkon át a linóleumra. Az egymás mellé bambulás ilyen bensőséges szeánszain valahogy még inkább a semmi közepe felé száguld ez a hely – gondoltam, mikor egyszer csak Irénke néni véletlenül, vagy csak unalomból, szóba hozta a turistánkat. Baszki, tényleg! – csattant hatalmasat a tantusz a porba, ott az a félőrült a templomkertben, és szinte tudomást se veszünk róla! Hiába a „mi turistánk” nagyzoló titulus, mégis, mintha túl valótlannak tűnt volna ahhoz, hogy egyetlen butácska pletyka is lábra kapjon róla. Semmi. Az égegyadta világon semmi. Egy forgalmasabb helyen, a Balaton-parton, vagy bármelyik nagyobbacska városban hagyján, fel se tűnik egyel több idegen arc; de itt, ahol a madár se jár, csak repül…ennyire lustává tette volna a csupafül-csupaszem mikrokozmoszt az árnyékban negyven fok? 
Legfurcsább az volt, így visszagondolva, hogy a véresszájú öregasszonyok is hallgattak róla – talán szégyellték, hogy sasszemük elsiklott a faszi megjelenése fölött, s egyszer csak ott volt, kész tény, mindenki tudott róla, s nem akadt köztük egyetlen, aki azt mondhatta: „én láttam meg először”, vagy: „már mikor meséltem magának, hogy itt van ez a hollandus!” A férfiak meg talán röstellték szóba hozni, mielőtt egy öregasszonynak eljárna a szája. Hogy venné ki magát…még hogy egy férfiember előbb pletykáljon az asszonynépnél…az lenne csak a szép világ…pedig nem kellett őket félteni! A kisfröccsös poharak fakuló üvegfalai fölött legalább annyi „titok” cserél gazdát, legalább annyi szóbeszéd csapong verébszárnyain, mint a muskátlival felcicomázott csipkefüggönyök mögött, duruzsoló gázrózsák árnyékában. Csak a rátarti büszkeség öles gátja, az áll sziklaszilárdan, szab gátat a látszat-elvek szófolyamának.
De leleplezte őket az erőltetett közömbösség, hogy a megdöbbenés leghalványabb szilánkja sem bökte át a cserzett ránclovagok arcbőrét, mikor Irénke flegmán kiköpte a száján:
- Láttátok a hollandot tegnap? Valami akkumulátort adott be az Áfész-boltba, hogy töltsék föl neki. Állítólag a lovának a kerítéséhez van, vagy mihez. Jóska, a vejed nem mondta, mihez kell neki az az izé?
A véletlenül elejtettnek tűnő mondat egy szempillantás alatt célzott lövéssé vált foghíjas szájában, ugyanis Józsibá’ veje volt a boltos, a lányával ketten vitték az üzletet, neki mindenképpen tudnia kellett valamit a dologról. Bele is vörösödött alaposan, mintha csaláson kapták volna a pakli fölött. Szerencséjére a melegtől kihevült képén nem volt feltűnő a zavar, sikeresen letudta az orvtámadást egy kurta torokköszörüléssel, s kész válasszal a nyelvén lökte gallérja mögé az utolsó korty zala gyöngyét. 
- Mondani nem mondta, de láttam. Az ilyen kicsike villanypásztor, mint amivel a gazdaság őrzi a kukoricáját a disznóktól, csak gyengébb. Ahhoz kell neki az akkumulátor. – húzta ki magát büszkén.
A kocsmanép egyhangú hümmögéssel vette be a logikus választ. De Irénke ezzel a nyitómondattal alaposan odabaszott a fülledt semmittevésnek. Szinte hallatszott a fogaskerekek kattogása, miként őrlik a kapott információ-morzsákat, s panírozzák bele vele saját, megtokosodott véleménygombócukat. Fürkészőn tekingettek körbe; a buborék kipukkadt, szabad a vásár, csak vegye fel a fonalat valaki végre!
Röhögtem magamban, mennyire feszélyezi a sok egymás arcához szokott figurát, ha valami újról kellene beszélni; aranyos elesettek ilyenkor, akár a fészkéből kipottyant fióka, mert völgy fenekén megbúvó tó-életükbe betört a tágas külvilág viharszele, és hullámzó, iszapos csatatérré változtatja az egy rugón himbálózó gondolataikat. Biztos fáj. Nem, mintha ezzel az állóvízzel baj lenne – sőt! Elsősorban emiatt döntöttem úgy anno, hogy visszajövök a mostohán elhagyott szülőfaluba. 
Annak ellenére vártam a közbeszólással, hogy a minap elbeszélgettem – dadogós, tördelt angol mondatokban – az ürgével, így aztán a többiekkel ellentétben tudtam jól, miért jött, meddig marad, merre megy, szóval mindent, amire a körülöttem ülők epekedő kíváncsisága zsigereiből áhítozott.  Épp eluntam a semmittevést, s gondoltam: megkönyörülök rajtuk. Már nyitottam volna a szám, mikor szétlebbentek a bejáratra aggatott műanyag szalagok, s a hatmillió léggyel együtt Hugyos Pista rontott a helyiségbe. A szokásosnál is zaklatottabb arcot vágott, pedig ma még színét se láttuk a kocsma környékén. Tehát még nem a megszokott delírium. Valami más lesz, amit, úgy tűnik, pillanatokon belül el fog hadarni. Lerí a képéről, hogy ha akarná, sem tudná magában tartani. 
Pista az a fajta falubolondja, aki tényleg minden poros út végén szunnyadó, múltidéző kisközség – vagy kis közösség – sajátja. Lehetne fajtája fröccsöntőformája, elátkozott prototípus, génhibás őssejt egy fertőzött laborban. Apja, anyja téeszes szarlapátolók voltak valamikor, úgy ezer esztendeje, mikor még volt téesz, temérdek marhával, amik tonnaszám termelték a trágyát, és ezt össze kellett lapátolni valakinek. Pista hajdanvolt szülei ennél többre amúgy se lettek volna alkalmasak. Így aztán a folyton dühös, keserű páros a szarba fulladt hétköznapokat pancsolt borokkal öblögette, ugyanebben a kocsmában, ahol most mi is hasonló szellemben ünnepeljük a saját hétköznapjainkat. Ahogy lenni szokott, a két, elemiből kibukott szeszkazán egymásban talált kiutat a szülői házból. Polgári esküvő, hasas menyasszony. A vedelést eztán se hanyagolták, így mikor a szegénysor-végi vályogkunyhóban Pista kidugta seggét az anyja lába közül, nyakán a köldökzsinórral, a bába varjúkarmai egyből a fogyatékosok billogját égette a lila kisember bőrébe. Alkoholista szülők, ráadásnak pedig egy alapos oxigénhiány; ahogy Orwell mester mondta egyszer: duplapluszjó. A májzsugor pedig tette dolgát, pár év alatt elvitte aput, elvitte anyikát, Pista a nagymamára maradt, akivel azóta is békésen versenyeznek a ravatal felé vezető célegyenesben, egyikük mellett a felgyűlt évek, másikuknál a rövidnek jósolt élet billegeti a mérleg nyelvét. 
Pista él-hal a faluban keringő, piszlicsáré hírekért. Ha egy másik, rendezett körülmények uralta világba születik, menő újságíró lenne, mert egy döglött tyúk körül is olyan elánnal indít oknyomozó riportsorozatot, mintha az atomválságról, frissen felfedezett földönkívüli életről, vagy váratlan olimpiai győzelmekről tudósítana. Egyem a szívét. A szánakozó, lenéző tekintetek mögött titkon mindenki irigyli, mert sohasem unatkozik, az ő zárt világa hatalmasabb valamennyiünkénél. Ezek után el lehet képzelni, egy külföldi(!) idegen(!) felbukkanása mekkora hatással volt hiperaktív, szenzációszomjas szellemére. Szerintem nem is vett levegőt, amíg eldarálta szűkös hallgatóságának a nagy újságot.
- Láttátok a hollandembert? Ott van a pici lóval, ott, a templomnál, a gesztenyefák alatt. Sátra is van, meg minden. Abba’ alszik, igen. Sátorba’. Láttátok? Én nem láttam, eddig nem, mer’ nem vótam itthol, képzeljétek, elvótam a mama tezsvérénél, de mire megjöttem ez má’ ott vót a templonyná’, és van neki a pici lova, és odamentem hozzá, és adtam neki kockacukrot, igen, amit a mamától szoktam lopkodni, ha nem figyel, és haragszik érte, meg kajabál, de csak ha észreveszi. Most ügyes vótam, és nem vett észre. És adtam a pici lónak is belőle, és akkor odagyött a hollandember, de nem értettem mit mondott, pedig lassan mondta, és akkor megijedtem, hogy nem lett vóna szabad cukrot adjak a lovának. Nem vót mérges, nem kiabát, de nem értettem, miket mond, biztos nem magyarú mondta, azé nem értettem. A pap mondta, hogy azé’ beszél furcsán, mer’ holland. Mi az, hogy holland? Valami betegség? Ugye nem kaptam el, utálok kórházba lenni, és nem is nyúltam hozzá, csak a lovacska fejit simogattam meg. Ti is láttátok? A kis padon, ott száradnak a hollandember ruhái, biztos az ártézi kútba’ mosott, mer’ mosógépe az nincs neki, a pici ló azt biztos nem bírta vóna el, de a kerítése az csíp, nagyon csíp, véletlenű megfogtam, és akkor fájt, nem is nyúltam hozzá utána, mert már tudtam, hogy csíp, vigyáztam, úgy adtam a pici lónak a cukrot. Irénkenéni, hoztam a mama pénzit, küdte, hogy aggyam oda, a múltheti boré’, de a visszajárót kéri. De Irénkenéni, kaphatok inkább kockacukrot érte? Nem merek má’ a mamától venni, megin kikapok, és azt nem szeretem, mer’ olyankó kiabál is. Netessék neki megmondani, hogy cukrot kértem a pénzé’. Vagy ha vóna egy répa, az is jó lenne, a tévébe láttam, hogy a lovak szeretik. Mennyi a répa? Kigyün a visszajáróbó’ ugye?
Miután hetekig zsörtölődött a hitel miatt, amiből úgyse lát többé egy vasat se’, Irénke néni a kasszagépbe süllyesztette a mocsoktól ragacsos érméket, kivett egy marékra való kockacukrot, és a tartozásból visszajáró pár forinttal együtt Pista markába nyomta.
- Vigyed csak, Pistukám, add a mamának a pénzt. Aztán a cukorka ingyen volt, vigyed csak a lovacskádnak! És ne félj, nem mondalak meg. Erre a hülyére nem lehet haragudni. – Ezt persze már nekünk mondta, csak úgy félhangosan, miután az örök gyerek lélekszakadva kiviharzott, markában a váratlan szerencse fehér kockáival.
Örültem, hogy végül nem rám maradt a jégtörés, és Pisti közbelépett, hogy előadja ezt az infantilis nagymonológot. Jobb szeretek az árbockosárból figyelni, mint a kormánykereket tekergetve vezényelni egy ilyen ingatag hajón, pláne ilyen alkoholtól eltompult legénységgel. Innentől szabadon folyt a szó minden szeszszagú szájból, elméletek és teóriák felhőkarcolói emelkedtek, tornyosultak a palatetős tömésház fölé, s a holland annyiféle verzióban született újjá az ittas agyvelők oltárán, hogy alteregóival megtölthette volna valamennyi feltételezett párhuzamos univerzumot. Jókedvűen bólogattam, csámcsogtam a pletykapiramisokon, vagy kétkedve hümmögtem a vadabb teóriák fölött. Hát, na: piszkosul mulattatott az egész szituáció. Az még inkább, hogy a közelében se járt senki a valóságnak. Túl egyszerű, fantáziátlan és szürreális lett volna nekik. 
A holland ugyanis nem volt újkori Don Quixote, modern kóborlovag, bujkáló főnemes, álnévvel élő kém, se védett koronatanú új személyazonossággal, vagy főhadiszállást vadászó drogkereskedő - csak egy tüntető hippi. Semmi egyéb. Átlagos,középkorú, unatkozó idealista. Egy szép napon felébredt, gondolt egy nagyot, házi-kedvence, az aprócska póniló oldalára sugárveszély jelet pingált, fogta az elnyűtt fesztiválsátrat, némi fűszagú ruhaneműt, meg a bankkártyát, amire üzembiztosan landolt az állami segély minden hónapban, és nekivágott a világnak, hogy felhívja az emberek figyelmét a nukleáris energia káros következményeire. Nagyjából ez volna az utolsó dolog, ami a helyiek eszébe jutna, mikor a faszi háttértörténetét próbálják összerakni. Itt az ilyen megfoghatatlan dolgokkal, amibe beleszólni úgysem tudnak, senki sem foglalkozik. Az a generáció már rég elhagyta a falut, írmagjukkal együtt leléptek, mint kurva a sezlonyról, s csak a világhálótól viszolygó, magukba zárkózott és lassacskán kihaló öregeket – saját szüleiket, s nagyszüleiket – hagyták hátra. A hátramaradtaknak pedig nem tölti ki mindennapjait az internet hírkavalkádja; jó, ha az esti híradót megnézik az üzembiztos sorozat után. Szigorúan a közszolgálati csatornán. Az a biztos. Se lájkok, se intim részletek önmagukról, egymásról, közszemlére hányva, vagy előnyös szögből lőtt fotók a gazdagon pakolt ebédlőasztalról - szerencsére. Minek? Ezért is szeretek inkább csak nézelődni, és nem bolygatni az állóvizet – nehogy valami mérgező gázt eregető iszapréteget is felkavarjak. Mégis kinek lenne jó? Senkinek.
Dolgom nem maradt, pénzem elfogyott, az utolsó fröccsömben pedig egy rövid kortyocska árválkodott egymagában, úgyhogy sebesen megszabadítottam a kínjaitól, és hazafelé vettem az irányt. Napközben úgyis képtelenség ilyen melegben dolgozni, majd a vaskos falak közt várom ki az estét. Akkor jöhet a magam háza tája, sötétedésig. Holnap ugyanígy. S azután, és aztán is. Minden nap. Megnyugtató egyhangúságban, de sosem unatkozva.
A hollandot innentől szájára vette az egész falu, sikerült folyamatos beszédtémává válnia, csak nem egészen úgy, ahogy az otthon lágy ölén elképzelte magának. Sajnáltam érte csórikámat. Másnap fel is kerekedtem, hogy meghívjam magamhoz, ne az utcai kútnál mosakodjon már. Hát hol marad a jó öreg vendégszeretet? Hely akad neki nálam – mással úgyse szolgálhatok. De úgy tűnik, maradt másban is jó házigazda, mert szabadkozott, hogy kézzel-lábbal ugyan, de elígérkezett Pistáékhoz. Az előző napi „picilóval” történt barátkozása és élménybeszámolója óta le nem szállt volna a nyakáról, folyton körötte sürgölődött, a nagymamát pedig addig nyaggatta, míg estefelé a kesernyésre pácolt, alkoholszagú öregasszony végül felöltötte a szebbik kínai papucsát, kicsattogott a templomhoz, és Pista hatásos pantomimjától kísérve meginvitálták magukhoz. Amíg a faluban van, alhat a gyerekek régi szobájában, ami ott áll, bebútorozva, ürességtől szomorú, lezárt ablakszemeivel.
Abban a pár napban többször meglátogattam. A füstös tömésházban fenntartott, üres szobában a ráncos öregasszony friss ágyneműt húzott, s a Józsibá’ vejének boltjába a vendégnek járó illatos szappanért is elszalajtotta az ötvenéves unokát. 
Egyik este – Pista legnagyobb örömére – átjött hozzám a holland, megkóstolni a tavalyi bort, meg a tavalyelőtti pálinkát. Így Pista egész estére magára maradhatott a „picilóval”; becézgette, babusgatta, s annyi finomsággal tömte, hogy Caligula lovának nem volt olyan császári dolga életében, mint aznap ennek a girhes póninak, az elhanyagoltan burjánzó szegényház udvarán. Ha kettőnk angoltudását fölvakartuk volna az utolsó, véredényre kozmált morzsáig, és összekupacoljuk egy tányéron, akkor se adott volna ki egy épkézláb mondatot. Valahogy csak sikerült megértenünk egymást. Annyit mindenesetre kihámoztam a szavaiból, hogy szegény mennyire naiv szemekkel nézett a szélesen elterülő láthatárra. Odahaza, valami méregerős marokkói fűtől kábán rátört a látomás, hogy egy világkörüli zarándoklaton, amit a szentekhez hasonló alázatossággal és nélkülözésben fog eltölteni majd egy csapásra sikerül kinyitnia az emberek közöny-csipától összeragadt szemeit. Hogy a tucatnyi lehetőségből miért épp az atom, és hogy miképpen tud a nukleáris veszélyről világosságot gyújtani a lovacskája oldalára pingált piktogram – képtelenség lett volna emberi nyelven elmagyaráznia. Valószínű ő se tudta, vagy csak nem gondolta át eléggé. Jobb is. 
Elmondása szerint odahaza a – nálunk jólétnek számító – kényelmes átlagkörülmények kerítése mögül nem hajlandók kinézni az emberek, csak a nagyra nőtt közhelyeket és önnyugtató aforizmákat hajigálják át a kívül ácsorgóknak, ezért jobbnak látta, ha felköti az útilaput, és a szélesebb világ kertjei alatt próbálja hinteni az igét. Nem akartam elkeseríteni, milyen hiábavaló küldetést vállalt magára, mert szimpatikus figurának tűnt – én pedig az ötödik pohár után túlzottan kiábrándultam a nagy tervek még nagyobb tettekké formálásához. Ráhagytam az idilli álmot, s megtartottam magamnak a saját rémképeimet. Hogy jobb esetben is legfeljebb a második szomszédig látunk el, komám, nem ám az atomerőműig, ami istentelen messze esik ide! Amivel nem is lenne baj, ha mindenki elnézne legalább a második szomszédig. De legtöbbször még az is túl távoli cél. Az a helyzet, hogy a saját portáján söpröget, gyomlálgat a nagy büdös, kollektív lelkiismeret. Nem tarthatsz tükröt a magasban vonuló orrok alá, mert mindenki csak önmaga képmását nézegetné benne. Ez van, komám! De inkább ne legyen igazam! Jobban járnánk a te rózsaszín álmoddal, annyi szent.
Nem egész egy hetet töltött a faluban, a vasárnapi misére hívó harangszót már a furulyázó kukoricások közt hallgatta, szemben a kelő nappal, vállán a küldetés-kereszttel, zsebében a biztos havi megélhetéssel. Hátra csak a biztos havi pletykálni valót hagyta, meg a repedezett aszfalton elhullatott lócitromokat. 
Pista betege lett a póni elvesztésének. Egy kicsit. Szerencsére a szűkre szabott értelem hasonlóan korlátozott emlékezettel párosult, így kedd délután újra ingyen-fröccsért álldigállt Irénkénél, miután egész nap hurcibálta a hitelezőknek nagymama tartozásainak csökött törlesztő-részleteit. 
Következő héten a kánikula még feljebb tekerte a termosztátot, kifacsarta belőlünk a maradék nedvességet is. Lógó leveleinkkel kornyadoztunk a presszóban, mint a szomjazó gyümölcsfák az udvar végében. A holland már csak ímmel-ámmal került szóba, elkedvetlenedett mindenki, megkopott a varázs, visszahúzta nedves csigatestét a vánszorgó pletyka – ilyen melegben inkább csak üldögéljünk és hallgassunk nagyokat, gyerekek! Egyedül Irénke néni csípős szája állta a cserepesre vált sarat, próbálta fenntartani az érdeklődést – bármi iránt. A beszélgető vendég hamarabb lesz szomjas. Jobb híján ilyenkor a „turistánk” menti zavarosban próbálkozott.
- Te Jóska, csinálj már valamit a lányoddal, hagyjon békét annak a szerencsétlen Pistának! Szegény hülye nem tehet róla, hogy az öreganyja odavitte azt a hollandot, a lovával együtt, mikor még maguknak sincs elég pénzük, nem ám vendéglátót játszani napokig. Tegnap is, mikor jöttem kinyitni, azt hallgattam, hogy szidja ezt a szegény hülyét a boltajtóban, mindenki füle hallatára. Hát mit ártott az neki? 
Józsibá’ megszégyenülten hümmögött a bajsza alatt, hogy már megint őt kell baszogatni, és ő ugyan nem tud csinálni semmit, olyan a lány, amilyen. Hiába, hogy a vejével együtt nem ér a bőrük két forintot, de övék a bolt, neki is hitele van náluk, az asszony el is zavarná otthonról, ha szólna egy szót. Irénke éles nyelvét ennyivel nem lehet elhallgattatni.
- Engem nem érdekel, kinek hiteleznek, játsszák a városi urat, csak mert három boltot visznek, és két autóval járnak. De annak a szerencsétlennek hagyjanak békit! Az nem tehet semmiről. Se arról, hogy nincs ki a négy kereke, se arról, hogy a csóróvalagú öreganyja teszi a Csekonics bárót, befogad minden koszos gyüttmentet. Pfujj. Én be nem engedtem volna a házamba, nem ám illatos szappant venni, meg külön főzni, mikor nincs olyan ember a faluban, akinek ne tartozna. Annak sincs több esze, mint az unokájának. De ettől még nem kell a gyereket szidni. Nem tehet róla, hogy az öreganyja is ilyen hülye.
Ekkor már kezdtem elunni a sárdobáló, ujjal mutogató kétszínűséget, ami egyszeriben megtöltötte a savanyú levegőt. Gallér mögé csúsztattam a háztáji fröccsöt, kikértem a következőt, és kiballagtam a hátsó ajtón, hogy a vén diófa alatt rágyújtsak egy kesernyés bagóra. A füstbe bambulva irigyelni kezdtem kicsit a szent őrültet, hogy fogalma sincs, mennyire hiábavaló a buzgó igyekezet, amivel meg akarja váltani a világot. Hogy nem látja mindazt, amit maga mögött hagy, amik kibukkannak apró lova patanyomaiból, és hogy ezeknek az égegyadta világon semmi köze sincs a saját céljaihoz. A népmesei igazságok százesztendős tanulságait. Hogy csak az ad szívesen, akinek nincs miből, és a felszínes fösvény ma épp úgy megveti őket érte, mint mikor a régi szegényemberek gyerekmesét formáltak evilági nincstelenségükből, a túlvilági igazságosságra várva. Hogy tényleg nem lát el senki, csak a szomszéd kerítéséig. 
Ő a szerencsésebb. Neki ott az atom hajtotta szélmalom, a rózsaszín álom, és a hit, hogy tényleg képes tenni egy jobb világért. Nekünk marad a savanyú bor, a kesernyés cigarettafüst, a kátyúk, s bennük az augusztusi naptól megaszalódott, pókhálósra repedezett lószarkupacok.