Menj Kapálni!

Ellene vagyok az interneten való művelődésnek,a számítógép előtt eltöltött hosszú óráknak.Akárki,aki ezt itt olvasgatja,ne tegye!Ha mégis olvasna,akkor nyomtassa ki,vagy körmölje le a kis kezével,tollal,papírra - a kézzelfogható dolgok sokkal többet érnek!
Ne legyen lusta,és ne legyen sóher!Ha már ingyen ide van pakolva minden,ennyit csak megér!

2014. április 30., szerda

Vörös Rebeka



Meglehetősen kihalt képet mutat az egykor élő, ha ugyan gazdagnak nem is mondható, de éppen csak nem szegényes puszta. A tornác előtt, keskeny padon, mint vén holló egy fekete ruhás nénike üldögél, elterülve saját gondolataiban. Rebeka néni, a tanulatlan, tanyasi öregasszony.

Mellette kicsiny kupacban tornyosulnak kopottas csomagjai: néhány otthonka egy nyloncekkerben, három üveg hecsedlilekvárral a hegyibe’ és egy nagy bőrtáskában az öröksége, a menyasszonyi kelengye. Nem vette föl hetvenhárom éve, mégse hagyhatja itt, ez a legféltettebb kincse.

Rebeka néni várja a járatot, ami elviszi innen végleg, egy békésebb végjáték felé.

A gyerekek, miután kirepültek az ingerszegénynek mondott fészekből, kiokosodtak a nagyvárosban, letelepedtek (minél távolabb), családot alapítottak, apránként, rohamléptekben és véglegesen elidegenedtek a pusztától – és szüleiktől is. Eleinte csak ritkásabbak lettek a látogatások, majd ugyan az unokákat rájuk testálták nyaranta, de aztán azok is felnőttek, így a tanyasi gyerekmegőrző teljesen fölöslegessé vált.

Amíg Boldizsár bácsi élt sose merülhetett fel a kérdés, hogy eladnák a házat, a telket. Senki nem merte felhozni. Felnőttek ugyan, de a mogyoróvessző elméjükben mélyebb nyomokat hagyott az atyai szigorról, mint anno a hátsójukon. Még magázták az öreget, mert megkövetelte. Tisztelet övezte, mert kiérdemelte. Tíz esztendeje, hogy Rebeka néni magára maradt. Azóta folyton nyaggatják a gyerekek (főleg a lány), hogy nem való neki az egyedüllét. Menne a városba lakni! Persze nem hozzájuk, a házban minden szobának megvan a maga dolga, s nem férne oda egy másfél méteres öregasszony. De van megoldás!

És most mennie kell. Csak eladták feje fölül a tanyát. Pár hónapja kijöttek valami ismeretlen orvossal, aki megállapította a köszvényt, meg valami elmeszesedést (a falak már rég nem voltak meszelve, nem is értette, a nagy elmeszesedés miért lenne baj, a sok pókszar legalább eltűnne a tornác sarkaiból). Csak azért, mert elesett egy kicsit kapálás közben, még nem dől össze a világ! Ám azt mondják nem tud gondoskodni magáról. Beszámíthatatlan lett. Nem érti ugyan, ez mit is jelent, de az világos, mint a vakablak, hogy ezért dönthettek helyette.

Jobb lesz neki a többi vén csonttal a városi gyerekmegőrzőben – mondja a lyány. Örök gyerekeknek épített elfekvő, olyanoknak, akik már fél visszeres lábbal a sírban taposnak.

Most pedig itt az ősz, elérkezett a határidő, kiköltözés, miegymás. Menni kell. Barna mélabúval szárad a paradicsom szára, karózott búskomorsággal int búcsút a vénasszonynak.

Az őszirózsák friss virágai ünnepi hangulattal töltök meg a levegőt, s a szőlő lugas halványzölden húsos fürtjei csüggedten csüngenek kocsányukon; nem lesz, aki leszüretelje őket az idén. Jövőre pedig már import szőlőt árul a helyükön egy városszéli szupermarket csökkent munkaképességű alkalmazottja, csökkent értelmi képességű vevőinek. A fejlődés kényelme veszi át a dolgos élet egészséges arcpírt növesztő gürcös, embert faragó gondjait.

A kutyaházból az öreg kuvasznak csak emléke ugat néma részvéttel – két hónapja altatta el az állatorvos. A lány hívta ki, meg se kérdezte, mert szerinte csak nyűg az a vén korcs a vén csontnak. Csak eszik, alszik, mi haszna? Rebeka néni szeme könnybe lábad ettől a mondattól, még így visszagondolva is...akkor neki mi haszna?

Utolsó pillantás a verandán lengő kékfestőtől mintás abroszokra, illatos mosószappanszaguk betölti a levegőt, majd emlékké gyűri őket is a ballagó idő.

A rosseb ezekbe a hálátlan gyerekekbe! Hát erre neveltük? Ezért taníttattuk? Inkább laknék hátul a kisszobában, amíg meg nem esz az enyészet! Éheztetnének inkább halálra, könyör-kenyeret vetnének elém, tűrnének meg dohogva, sem mint hogy kiszakítsanak innét! Mink tán nem ezt tettük a szülékkel? Tán nem anyám is itt halt meg a hátsó szobában? De még aznap kihajtotta a csürkéket, s szemet vetett eléjük. Boldog volt. Hát nekem nem jár ennyi? Majd adok én nekik!

Vörös Rebeka néni végigdőlt a keskeny padon, s elterült.

Szemében, mint sötét árnyék, mélyfekete holló ült. Még hogy otthon, még hogy ágytál! Azt már nem! Aki dacosan született, élt, az dacból képes halni is.

A pusztát, az otthont nem bírta volt elhagyni, így hát vele halt. Ahogy az is ővele. Arca legmélyebb barázdája lett az utolsó ránc a kérgesedő őszi szántáson, szeme üveges üressége szürkére festeti a felhős ég boltozatát. Kendője örök szemfedőnek borul a kies tájra.

Futóhomok-teste őszi szélben tovaszáll...

Hess, madár!


2014. április 21., hétfő

Brémai (tré mai?) muzsikusok



Kezdhetem valami közhelyessel, mindjárt az elején letudva a könnyen emészthető gondolatot: a stílus maga az ember.

Remek. Akkor annyi volna csupán az én keresztkérdésem, a mai emberek és stílusok tükrében: vajh’ az eredetiség micsoda? Miben érhető tetten?

Fogjuk csak meg a gondolat fonalának szabad végét, s induljunk el rajta szép lassan, leredukálva mondjuk a zene nyelvére; hisz ez az, ami színnel itatja át a szürkésen dolgos hétköznapok sorát.

Nem szeretnék szárazon statisztikai formát ölteni, sem pedig műelemzően „majdénaztjobbantudom” esztétaként elvenni a réz andriska (Ólom Benő?) kenyerét. Inkább szimbólumokban és példákkal vezetném le ezt a kis elméletet, nem hangközök és dallamok felsorolásával (mondjuk nem is tudnám), ritmusok elemzésével, ésatöbbi. Aki akarja, így is megérti.



1. Intermezzo:

Judith von Stahl konyhája kezdő zenekaroknak, lelkes ifjoncoknak. Egy kis ez, hozzá egy kis az. Egy csipet, két csipet, néhány deka, meg egy marék, meghintve valamicskével. Összeráz, megkavar, felver, megbolondít és tálal. Egyszerű receptek, egyszerű embereknek. Mert ők vannak többen.



A konyhai közjáték után vegyük fel a túrabakancsot, s irányítsuk lépteinket Bréma felé, szaporán!

Adott nékünk egy szamár, aki sztárnak született. Mint minden szamár, elhitte, hogy egyéniség, tehát a siker ostromolja zsigereit, már csak egy kis kurázsi szükségeltetik, és beteljesedik a rákendroll vágyálom, a sors maga!

Ezt a kurázsit pedig nem más, mint egy kakas hozza. Kukorékol, ha kell ha nem, az első és az utolsó szó is az övé. Csak kapirgálhasson, legyen elé vetve pár marék gabona. Párlat.

Alakul a formula, de még hiányzik pár apróság, hogy szamarunk valódi egyéniségként léphessen a porondra.

A hűséges iparos, az eb személyében érkezik az alázat. Kivénhedt házőrzőként ugatja a szakmát, de lelkesen csóválja farkát, vagy maga alá kapva azt rágódik az elé vetett koncon – kevéssel is beéri. Kicsi mócsing, kicsi fröccs, nem kell nagy gázsi egy loncsos kuvasznak.

Bedorombolja magát a szabad szellemű macska is a bandába, ez az öntörvényű ribanca az állatvilágnak. Hízelegve nyervog pár verset, majd bealszik a kandallópárkányon, kemény drogoktól beszűkült pupillával. Senki sem kedveli különösebben, de a mi szamarunk megalkuvó, sok mindenre hajlandó a sztárság elérésének érdekében.

Végszóra még, biztos, ami biztos, befarol a rák, az örök szembenálló, hogy visszájára fordított létével még egy ízfoszlányt csempésszen a multikultúrális kavalkádba. A haladási iránynak segget mutatva összeollózza az egészet, hogy újraalkossa a részleteket. Füstöl, mint a gyárkémény, kenderszagú kopoltyúit névrokona feketíti.

Kész a fércmű! Képzőművészet nyelvére fordítva olyan, mint egy Picasso kép: nincs rajta semmi különös, új, vagy akár egy fikarcnyi mondanivaló. Sem rejtett tartalom. Ismerünk rajta mindent, egyszerűen el van forgatva, leképezve, összevágva, újra összerakva. Ennyi a tömény, semmitmondó izgalom.

Szamarunk immár bátran vágtázhat a halhatatlanság felé vezető ösvényen, lobogó sörénnyel, fültől fülig vigyorral. Várja a hírnév, megbecsülés és az öröklét. Mert elhiszi, hogy maradandót alkotott. Nem is kellett hozzá sok, csak az állatoknak egymásra pakolt LEGO-tornya. Szegény csacsi, az idő, ez a rosszcsont kölyök úgyis lerombolja a tákolmányt, és nem marad semmi egyéb, csak a kockák. Egyenként és egymagukban, mint emberek a koporsóban (vagy urnában, ahogy tetszik).



2. Intermezzo:

Csatornafedél! A földalatti zenék magazinja!

...a mai adásban az XYZ zenekar tagjaival beszélgetünk itt az FM 134,7-en, az underground zenék felszín-közeli műsorában...blablabla...

...Szóval fiúk, meghallgattam a lemezetek (hehehe, ez itt a reklám helye, meg lehet vásárolni, ennél meg annál a kiadónál, www.nyeldbetövig.hu), és fantasztikus volt! Mintha a ABC zenekar eleven erejét hallottam volna, de valahogy a DEF mélysötét hangzásával, megspékelve egy kis grúvos GHI ízzel, belecsempészve a JKI pörgős ritmusait...ésígytovább...

... Nem tudnám besorolni, mit is csináltok, de nagyon kajálom a cuccot...



Nem marad a kártyavárból semmi, az idő vasfoga elrágja a szél által összehordott szemetet. Úgyhogy csacsikám, nem lesz többé etno-punk-core, indie-hardcore, industrial-powerpop, melodic-metalcore, folk-emo-psychedelic-hardrock, meg tuggyisten még micsoda! Csak a kockák, egymagukban.

Elvégre a stílus maga az állat.

Ha ugatni születtél, ne bőgj, mint a marha, mert a bégető tömegek zsolozsmázó, hisztérikus sikolyaitól nem lesz mondanivaló az egyszerre üvöltő barmok artikulálatlan rikácsolásából.


Akkor már inkább a Bullshit Detector. Az legalább tiszta mocsok. Annyi, amennyinek látszik.

2014. április 4., péntek

Aranyszín köpések a kommunikációról

A minap diskuráltam egy igen kedves ismerőssel, s efféle gondolataink születtek:

A modernizmus vívmányának számító interurbán, világhálón való kommunikáció valójában visszaveti az emberek közti kapcsolatokat. Ha úgy tetszik, elidegenít minket egymástól, hisz a saját kis biztonságos burkunkban ücsörögve, egy gép közvetítésével, a testbeszéd teljes hiányában, "beszélünk" vagy "beszélgetünk" (a különbözőség lejjebb olvasható) egymással. Külön jelrendszert alkotunk, ami a hangulatunkat hivatott közvetíteni, ám a gondolataink nem olvashatók ki belőle, főleg, ha hazudjuk azokat. Amúgy a testünkre lenne írva. Erre a telefon sem képes!
Akkora különbség van az internetes (szkájp, fészbúk, ésatöbbi) kapcsolattartás és az élő, egyenes beszéd közt, mintha összehasonlítanánk a maszturbálást a szexszel. A cél ugyanaz, alapvetően hasonló a módszer, ám meg sem közelíti egymást a kettő.

Beszélni valakivel nem jelent többet, mint egyszerű információcserét. Beszélgetni valakivel a gondolataink megosztását. Néhány betűben rejlő hatalmas különbség!

Ennyire finom a magyar nyelv. És még mennyire! Egyetlen betű! Nagyanyámmal ma reggeli beszélgetés közben kipökött arany:
Nem mindegy, hogy a javát akarod valakinek, vagy a javait.

Ennyi, kérem!


Zárt tárgyalás



...avagy Dezsőnek meg kellett halnia...



(Illyés Gyula nyomán, továbbgondolva...)



Csikorgó zimankó recsegtette a kerítések lécei közt feszélyezetten megbúvó decemberi csöndet, midőn a hajnalhasadás éket vert az égbolt peremére, átengedve a világot a sápadt, beteges nap gyönge sugarainak. Ám ezek a korán kelő, előfutár fénynyalábocskák csupán arra voltak elegendőek, hogy ne csak éreztessék, lássék is a fagy lehelete, megkarcolni azonban képtelenek voltak annak acélos testét.

Hangosan jókedvű, pálinka ízét árasztó beszédfoszlányok űzték ki hirtelen a kerítéslécek között dideregve bujkáló csendet, elvegyítve egy felháborodott állat életét féltő visításával. Négy sötét tekintetű ember közeledett a levéltelenül ácsingózó szőlősorok közti rögös úton, gondtalanul dülöngélve, s köztük egy rózsaszín jószág, fején orrfogóval, lábain kötelekkel. Így vonszolták fölfelé az úton, miközben a pihegő állat egyre kevesebb ellenállást tanúsított, csak a hangja tört ki belőle olykor-olykor kétségbeesetten. Mindez persze az őt hajtó, vidám társaságot cseppet sem zavarta. Hozzá tartozott a hangulathoz.

Mikor elértek a présházak közé, szájuk hirtelen bezárult, s szaladós szemük fürgén kutakodott szanaszéjjel a télre elhagyatottan maradt építmények közt. Végre egy félreeső beugró végén, egy különösen magányos házikón megakadt mindannyi tekintet, egymást keresve összesúgtak a szemek, s szavak nélkül indították egy iránynak önmagukat. A lakat hangtalan hullt a friss hóba, törött szárnyú madárként süppedt a fehér fagyhalál takarója alá, s a hívatlan vendégek a feltépett deszkaajtón általlépve birtokukba vették a picinyke helyiséget.

Sercenő gyufa lobbantotta lángra a petróleumlámpa kanócnyelvét, hogy az ablaktalan sötétség is hasonuljon a külvilág félhomályos szürkeségéhez. A barna, borostás, alkoholtól málló arcok körbejárták a szűkös szobát, majd a pincelejáraton megállapodtak kissé. Egyikük rögvest a tettek lépcsőjére lépett, leballagott az ajtó mögötti mélységbe, s mikor újfent felbukkant, egy kis demizsonban vöröslő borral csinosította ki magát toprongyos alakja. Eztán mind a négy férfi nekifeszült a riadtan sarokban búvó malacnak, letaszajtották a pincébe, s rázárták a reteszes ajtót.

Dezső – mert a disznó erre a névre kereszteltetett – mozdulni sem tudott a félelemtől a föld alatti sötétben, ám szeme apránként annyira azért megszokta a feketeséget, hogy a tárgyak körvonalait ki tudta silabizálni. Semmi különös, csupán egy átlag pince berendezései foglaltak helyet elszórtan (nem, mintha eddig sokat látott volna életében): néhány üres üveg, lopó, átható kénszag, és egy háromhektós hordó árválkodtak odalenn. A présházból leszűrődő zajok alapján az ő sorsáról folyt odafönn a vita, melyet elég gyakori időközönként összekoccanó poharak zenéje tett színesebbé, s egyre hangosabbá.

Most osztják szét. A testén vitatkoznak. Kié a combja, a bordái, vesepecsenyéje, feje húsa, körmei, csülkei, s úgy egyáltalán, minden alkatrésze, melyektől disznónak nevezhetné magát, ha rendelkezne az olyan emberien jellegzetes énképpel; ám Dezsőnek csak emlékei voltak. Foszlányok.

Malacka korában az anyja csecse, az egyetlen dolog életében, ami csakis a magáénak mondhatott. Aztán ez röpke idill pár hét múlva szertefoszlott, amint szétszórták, egyenként hordták el őket. Ő volt a negyedik a sorban.

Tágasabb helyre került, volt enni, inni mindig előtte. Finom dara, kis házikoszt. Néha valami friss zöldség, tök, répa, és hasonlók. A friss víz minden nap ott termett előtte. Ahogy minden második nap egy nagydarab asszonyság kiganajozott alatta. Tisztára mosta a padlót, friss szalmát vetett alája, kényelmes vacoknak, becézgette, füle tövit vakargatta. Maga a mennyország egy hízlalnivaló disznónak!

Hol van már ez az arany élet? Fönt a sorsán folyik a vita. A pecsét már rásütve, csak a különböző koncok keresik borszagú gazdáikat. Azok tíz körömmel küzdöttek minden egyes cafrangért, ami szerintük őket illette. Hangosat csörrenve ripityomra tört egy pohár, a zajtól Dezső megriadt, megugrott, egyenest fejjel neki a hordónak, amitől az lefordult a támfákról, s szétzúzva folyatta értékes tartalmát a döngölt föld padlóra. Alkoholgőzös sártengerré vált körötte a pince. Szomjasan esett neki a kiömlő bornak, hisz aznap még se nem evett, se nem ivott semmit. Még a reggeli előtt kiragadták szalmaágyából a koszos füstös kezek, hogy rongyot tömjenek a szájába, és kivonszolják ide, a szőlőhegy félreeső sarkába.

Amint buzgó mohósággal virittyülte az édesen saras mocsarat valami zsibbadt nyugodtság szállta meg a fejét. Sosem érzett még azelőtt ilyet.

Odaföntről aljas lassúsággal kúsztak le hozzá a dohos lépcsőn a feje fölött lógó bárd mikéntjét taglaló szavak, s apránként a fejében dühös galacsinná tömörödtek össze. Ettől aztán imbolyogva fel alá kezdett járkálni a tocsogó talajon, egyre sebesebben, faltól falig, míg a végén szédülten süllyedt az egyre mélyebben szottyós iszapba. Bőrén át is szívta már magába a mámorító óbort, nyelte a felejttető sarat.

De szép is volt ez a rövidke élet! Véget ér, hát véget ér. Mit van mit tenni? Ott egye meg a fene az egész világot!

Félálomba ereszkedő pillái araszolva csukódtak homályos szemeire, fejében pedig egy régi dal zengte bús siratóját; az, amit minden reggel énekelt a gazdasszony, mikor elé öntötte ifjúsága szép emlékű moslékait. Majd ’ egy teljes esztendőn keresztül a hajnali fénnyel együtt érkezett, s a rigókkal egyszerre szólalt meg ez a fájdalmas dalocska. Öntudatlanul tudatába itta magát a dallam, s most a kék szőlő vöröslő levével karöltve tört felszínre ismét, hogy egyszer még az életben keserű ereszkedéssel kergessék magukat a jövendőnek. Ama jövendőnek, mely már csak másodpercekig tarthat ebben a topogva veszteglő időben.

Már nyílik is az az ajtó ott fönt, a lépcső végeztével. A petróleumlámpa félhomálya reflektornak tetszik a vaksötét pince után, s a fekete sziluettek érthetetlen szavakat kiabálva, elégedetlen agresszióval ragadják meg, vonszolják fölfelé magatehetetlenül megrészegedett testét.

Nem ellenkezett többé. Nem gondolt a halálra. Csak az a dal járt a fejében, az töltötte ki minden egyes gondolatát. S ahogy hörögve a kés alá került torka vége lett mindennek.

Utolsó sikolya egyszerű disznóvisításnak tűnhetett azoknak, akik hallották. Valójában Dezső dalolva ment a halálba.