Menj Kapálni!

Ellene vagyok az interneten való művelődésnek,a számítógép előtt eltöltött hosszú óráknak.Akárki,aki ezt itt olvasgatja,ne tegye!Ha mégis olvasna,akkor nyomtassa ki,vagy körmölje le a kis kezével,tollal,papírra - a kézzelfogható dolgok sokkal többet érnek!
Ne legyen lusta,és ne legyen sóher!Ha már ingyen ide van pakolva minden,ennyit csak megér!

2014. december 28., vasárnap

Hátamon a fát III.

Van az abszolút holtpont. A mindennek alja, a végső völgy, hová a delelő nap se lógatja be tétova tappancsait, és soha nem növeszt zöld füvet a kopár, élettelen talaján. Végső határa a meghunyászkodásnak, fizikai kimerültségnek, akaratnak, léleknek. Mindennek, ami emberből gyúrta emberré azt, kit anya szült, akit apa nemzett, tanult a maga kárán, s néha a másén is talán. Oda tartok éppen, gyalogszerrel.
Hat nap óta folyamatos munkában talál a hajnal, első ködét már a fűrész sergő lánca kavarja, bódultan fodrozódik a fáradtan darabos mozdulatainktól, s a kelő nap laposan rohangáló fényei hosszú árnyékunk mozdulataival játszanak a mohalepte fenyőtörzsek között. Mintha egymással bújócskáznának, önfeledten, gondtalan gyerekek módjára.
Egy részről persze felsóhajtok reggelente, mikor kinézek az ablakon. A csüggedés mellett az alagút vége csillog előttem, mikor a tiszta égboltra tekintek az opálos üvegen át. Az első (és késő délutánig egyetlen) kávé melege nagy nehezen keresztülveri a meggémberedett ujjak hajszálerein a sűrűsödő vért, hogy ki ne ejtsem a bögrét; csak legyen elég gyomrom leerőltetni azt az istenverte toast-kenyeret. Hetek óta mást sem ettem, mint ezt a fűrészpor ízű semmit, közte egy szelet felvágottnak csúfolt valamivel. Persze ezzel nem csak én vagyok így, hanem valamennyien. Muszáj, nehéz az a fene ette masina!
De fogy az erdő, fogynak a napok! Nincs több semmittevés, kényszerleállás, csak termelünk, termelünk, mintha tőlünk forogna a széles világ, mintha csak a mi munkánk gyümölcséből épülne a palaszürke Bajorország, s melegedne a pirospozsgás bajor nép.
Markoljuk a gépeket, suvasztjuk őket a kopott furgonba, a benzineskannák telt vidámsága locsog mellettük, s a szapik, rönkfordítók, lapátok várják zörögve a munkakezdést. Ahogy a vacogó fogú, korgó gyomrú csontkollekciók megtört szembogarai.
Egész nap sikonyálnak a motorok, zuhognak a haldokló törzs-testek. Persze a hibák is gyülekeznek, s megtoroltatnak, mint azt egy rendes hibától el is várja az ember. A vágások már nem egyenesek, a tuskók magasabbak a kelleténél, és bizony a centi is csal. Vagy a szemem. Már én sem tudom sokszor eldönteni. Majd eltelik ez a nap is, csak menjünk, menjünk!
El is telt. Aztán a végén kivonszoljuk magunkat az erdőszélen várakozó kocsihoz, beszórjuk az ürességtől elnémult benzines kannákat, a fáradhatatlanul csacsogó, buzgó szerszámokat, s porhüvelyünk olcsó képmását is bedobjuk valahogy a ragadós ülésekre. A szállásig tartó húsz perces úton csupán a gyantaszagú nadrágok párolgó fülledtsége mutatja: van élet az anyósülés mögötti vidéken is!
Még egy kis benzinben tocsogás a kamrában, amíg megpucoljuk a német gépipar remekeit, aztán erőtlenül elnyúlok a ház előtti füves udvaron, amihez a hazafelé tartó iskolás kislányok kacagása szolgáltatja a háttérmuzsikát. Nincs is szebb, mint mikor záróakkordként csupa szív kisgyerekek röhögik ki az embert!
Másnap: vasárnap. Az Úr napja, ahogy errefelé is megtisztelik, s mint az közismert, a teremtési vesződségek után Ő is fogta magát, és beintett a világnak a hetedik napon, kulcsra zárta ajtaját, kilincsén a ne zavarjanak táblával. Lett volna favágó!
Mert a reggel ismét kinn ér minket az ébredezésében reszkető erdőn. Rakjuk halomba a tegnap megtermelt anyagot. Legalább csend van, békesség, sehol egy fűrész. Tilos is ma dolgozni. Ha erre jár valaki, megbújunk a bokrok között.  Aztán húzkodjuk tovább a több mázsás rönköket, az izzadtság folyamokban ömlik végig vörösre gyúlt bőrömön, karjaimba már csak hálni jár a lélek. Derekam derekasan hasogat. A lábaimat nem vagyok képes megérteni: nyolc kilóval kevesebbet kell csupán elviselniük magukon, kopott a súlyomból rendesen, noha nem volt olyan rettentő az a hetvenegy kiló sem. És mégis meg-megrogynak, csuklanak a térdek, imbolyognak a bokák. Hülyék ezek?
Az egyik négy méteres rönk (és önmagam) vonszolása közben aztán össze is akadnak, én pedig arccal bezuhanok a fenyőágak közé. Puha fenyőtűk simogatják karcosra arcomat, illatukkal elzsibbasztják érzékeimet, s elfeledtetik, miért is vagyok itt. Ha már egyszer eltaknyoltam előveszek egy cigarettát, és kényelmes nászágyamon, oldalamon újdonsült arámmal, a Szerencsétlenséggel boldogan elpöfékelem.
Jó érzés a gyantaszagú zöldben feküdni mozdulatlanul, apró bogaraktól körülvéve, tudatlan mozdulatlanságban. S innen lentről egész másként látszik minden. Elértem az alját, a világ valagán heverészek, édes esélytelenséggel vigyorgok a jövőbe, mintha már nem számítana, fölkelek-e valaha innen. Idelenn nem jelentek semmit, hisz ugyanolyan kis féreg vagyok, mint a köröttem serénykedő ízeltlábú kis jószágok. Rám keményedett lelkem kitinpáncélként véd meg mindentől, s hátamon fekve kapálózhatok, míg újra talpra küzdöm magam, hogy aztán ugyanolyan céltalanul bolyongjak, mint annak előtte. Savanyú avar ez a világ, rothadó növényi részek rétegződő szőnyege, s benne ott furakszom én is, mint annyian rajtam kívül.
Akkor miért ne kelnék föl? Miért ne kepesztenék tovább? Hisz úgyis mindegy. A mélyponton annyira lényegtelen minden, hogy akár folytathatom is.
Úgy is teszek. Talpra állok, gondosan elnyomom a dekket, s értelmetlen bár, de leporolom a nadrágom, ami a gyantás tenyeremtől, ha ugyan lehetséges, még egy fokkal mocskosabb lett, mint előtte volt. Aztán: eriszd neki! – húzom tovább a rönköt. Odacsúsztatom a többi mellé, indulok a következőért; körbe-körbe. Tanyázom még párat persze, s aztán föl is tápászkodom szépen.

Mert ezért vagyunk, mi farontó cincérbogarak idelenn. 

2014. december 16., kedd

David Attenborough - Egy elcsípett levél

(a természetrajzi levéltár anyagából)

Drága Édesanyám!

Örömmel vettem leveledet, megkönnyeztem minden szavát! Megható, hogy még ilyen messziről is eszedben tartasz, és tudd: érzem a szeretetet, érzem a melegséget, mely Tőled, s az édes szülőföld felől árad.
Sajnos nem egyszerű a sorsunk ideát a testvérekkel, drága mama. Tudom, legutóbb azt írtam, minden rendben, s nagyszerűen érezzük magunkat, ám be kell valljam, kissé tódítottam. Színeztem a szürkét, halványítottam a fekete fellegeket. Talán inkább kissé elsumákoltam az apróságokat, amik azóta a fejünkre nőttek. Mert időközben világossá vált, bőrünkön érezzük, hogy nem is olyan aprók ezek a nehézségek.
Az igaz, hogy az étkezésünk kielégítő, ami a mennyiséget illeti. Ebben hiba nincs is. Az a bökkenő, hogy errefelé csak emberek vannak, semmiféle állattal nem találkoztunk hetek óta. Egyedül a Sára mesélte, hogy összefutottak valami yorkshire terrierrel, vagy mivel, de a szavai után nem lehetett valami kiadós falat. Ketten alig laktak jól belőle. Attól tartok, ez az egyhangú étrend nem tesz jót nekem. A szomszéd levélen is van már két beteg, s a másik bokor felől is járványos rémhírek terjengnek. Remélem csak bulvár az egész, mindenesetre nem érzem valami fényesen magamat én sem. Vitaminhiányom lehet, vagy valami hasonló. A helyiek is olyan sápatagok, mert hiába van étvágyuk, és esznek is eleget, de mosolyt még egyikük szívókáján se láttam táncolni. Tegnapelőtt például beleittam valami furcsa szagú ember vérébe, s az íze is olyan különös volt, majdnem visszaköptem. Aztán mintha leszakadt volna az ég, szédültem, győztem elrepülni a bérlakásig, reggel pedig minden idegdúcom ki akart ugrani a helyéről, a szemeimnek meg legalább a fele homályos volt és égett. Azt mondják, alkoholmérgezésem volt, ami nem tudom, mi lehet, de állítólag elég gyakori errefelé. Majd megszokod! – mondták a régebb óta itt lakó kuzinok.
Amúgy el lehet viselni ezt a kosztot, távol álljon tőlem, hogy panaszkodni kezdjek! Tudom, ti odahaza alig juttok ennivalóhoz, de most úgy érzem, bármit megadnék egy kis kecske-, vagy marhavérért!
Ez a kisebbik gondunk az új hazánkban. Nem is annyira gond, mint kellemetlenség. Ami azonban letaglózóbb volt, az a helyiek, az őslakosok ellenszenve, amiben részesültünk megérkezésünkkor. Úton-útfélen megjegyzéseket tesznek a külsőnkre, szidják az élősködő anyánkat (mintha az ő anyjuk nem ugyanolyan vérszívó rovar lenne, mint a mienk).
Már a legelső nap, mikor kikeveredtünk az afrikai meleg szelek sodrásából, és lepihentünk egy fagyalbokor levelének fonákján, izgatottan zizegve, szárnyainkat nyújtogatva nézelődtünk, hozzánk röppent néhány helyi érdekeltségű szúnyogpalánta, és lökdösődtek, köpködtek, szurkáltak, hogy minek jöttünk mi ide. Nekik is alig jut ennivaló – mondták -, szűkös a hely, minden nyamvadt hajszálérre jutnak húszan, nincs itt szükség még a hozzánk hasonló, mediterrán élősdiekre is. Az a szóbeszéd járja, hogy tavaly néhány cecelegyet agyonvertek a böglyök a városszéli réten. Igyekszünk elkerülni őket, szteroiddal telített marhákon nevelődött, tagbaszakadt népség, ellenszenves és mocskos nemzetsége a rovarvilágnak. Hidd el, drága mama, még rosszabbak, mint otthon!
Aztán az albérlet, vagy minek is nevezzem ezt a koszfészket. Egy közpark szélén ütöttünk tanyát, ahova esténként sok fiatal, zsenge és tisztavérű kiskölyök látogat, gyorséttermen hizlalt szüleivel karöltve. Könnyű prédák a magunk fajta, fürge feketéken edződött bozótlakóknak – még ha nem is olyan ízletes, vagy egészséges. De annyian vagyunk egy helyre zsúfolódva, hogy a potrohunk egymás szájszervébe lóg. Nincs egy perc nyugta se a szúnyog fiának (azaz lányának). Minden nyavalyás fűszálra jut vagy húsz éhező, nem beszélve a tömött fürtökben megrakott lombokról, ahol vegyesen lakik a helyben született, a bevándorló, és még a többi rovarral is meg kell küzdeniük a helyekért. Kabócák, katicák, mind-mind olyan tömegben rajzanak, mintha legalábbis hektárszámra teremne errefelé a fa meg bokor. Pedig alig van pár tucat belőlük. Mit tehet ilyenkor bárki? Elvégre nem alhatunk a betonon!
Lehet, hogy most ijesztő a kép, amit lefestettem neked, talán túlontúl rémületes is. Ne haragudj, ha soraim elkeserítettek, nagyon röstellem, de meg kell értsd, anyám, nehéz ideát, az idegenben. Rengeteg, nehezen megszokható furcsasággal kell megküzdenünk nap, mint nap. Tudom, azt ígértem, ha kifeküdtük a jó helyet, üzenek értetek, de most azt kell mondjam, ne gyertek! Nem tudnád megszokni ezt a vidéket. Állítólag hideg idők is jönnek pár héten belül, valami novembernek nevezett időszak következik, aztán elvileg havazni is fog…furcsa, hisz a kilimandzsárói rokonok is beszéltek a hóról anno, de ők olyan magasan laknak, itt meg alig vagyunk feljebb a tenger szintjénél, mint odahaza voltunk. Nem megy a fejembe. A gépjárművek kipufogó gázai lehet megkavarták már az érzékeimet. Most is valami hatalmas repülő szerkezet köröz itt fölöttünk, és esik az eső. Furcsa szaga van, és felhő sincs az égen, nem is értem a dolgot.
Szóval jobban teszitek, anyám, ha otthon maradtok, tudom, nem könnyű, de nem bírnád ki a körülményeket…most is egyre nehezebben lélegzem. A papír is kezd elmosódni, és émelyeg a gyomrom. Be is fejezem a levélírást inkább.
Csókoltatom az otthon maradtakat, az egész családot, különösen a húgaimat! Vigyázzatok magatokra, és ha tehetem, adok hírt még magamról, addig is…



…ezen a ponton a levél megszakadt, mellette rovarirtótól görcsbe merevedett lábakkal heverő moszkitó. Összetett szemében még megcsillan a távolodó permetező repülőgép fémtestének körvonala, s utolsó leheletének halk neszezése elvegyül a motorok zúgásával, s haldokló társai ízelt lábainak utolsó rúgásaival…

2014. december 1., hétfő

Pályaválasztási tanácsadó

Intézményünk nem vállal felelősséget az esetleges kisiklott életekért, és kijelenti, hogy amennyiben az ügyfél elégedetlen a sorsa alakulásával, azért semmiképpen sem okolhatja a pályaválasztási programot, csakis a személyesen elkövetett hibái, illetve a leírtak be nem tartása okozhatták a zavarokat az életpályamodellben. Vagyis: a pénztártól való távozás után reklamációt nem fogadunk el!

Első lépés:

Fontos a megfelelő helyre való születés. Lehetőleg próbálja meg elkerülni, hogy egy kisebb faluban, vidéki kisvárosban lássa meg a napvilágot. Sokkal megfelelőbb helynek bizonyulhatnak a megyeszékhelyek, megyei jogú, illetve egyetemvárosok. Ezeken belül is előnyben kell részesíteni a kertvárost, polgári környéket, s elkerülendő a peremterületre szorulás, munkáskerületek, nyomortanyák.
Ehhez szükséges természetesen a megfelelő szülők kiválasztása. A legkevesebb, hogy középosztálybelieket válasszon, de ajánlott a tehetősebb rétegben keresgélni: ügyvédek, közjegyzők, fogorvosok, politikusok, vezető menedzseri, vagy afölötti beosztásban dolgozók valamely mobilszolgáltatónál, stb. Semmiképp sem javasolt parasztokat (őstermelő), munkásosztálybelit választani, ne adj Isten művészt, pénztárost vagy kőműves-segédet!

Második lépés:

A helyes edukáció elengedhetetlen az életben való boldoguláshoz, s ez már a bölcsőde, óvoda megválasztásánál félresikerülhet. Legalkalmasabbak a kevés férőhellyel rendelkező, fizetős intézmények, messzire elkerülendők a plebs gyermekeinek fenntartott, lepukkant állami megőrzők. Egy Waldorf-óvoda mindenképpen jó választásnak bizonyulhat!
Innen egyenes út vezet egy jobb (lehetőség szerint magán-) iskolába. Ez lehet egy egyszerű általános iskola valamely gazdagabb környéken, vagy akár egy gimnáziummal kombinált intézmény; ennek nagy előnye a korai szakosodási lehetőség.
A leggyakrabban elrontott lépésnek számít a nem megfelelő iskola kiválasztása, a rossz szakmai irányultság. A szakmunkásképzők, szakközépiskolák (kivéve a gazdasági szakiránnyal rendelkezők!) a legkevésbé sem alkalmasak egy egzisztenciális jövő alapköveit lerakni, úgyhogy messzire kerülje az efféle intézményeket!
Amennyiben megfelelően választott egyenes út vezet a jobb egyetemek, főiskolák tárt kapui felé. Ez esetben is a felkapottabb, drágább helyeket keresse, hisz az ott szerzett ismeretségek a későbbiekben vastag kamattal gyümölcsöznek majd! Épp ezért célszerű a lehető legtovább az intézményben tartózkodni: maradjon hallgató, ameddig csak lehet! Ezzel biztosíthatja az álláskereséskor előnyösebb életkor elérését, esetleg – helyes helyezkedés esetén – tanulmányai alatt megcsíphet egy gyakornoki helyet, ahonnan el sem kell többé mozdulnia, s szép karriert tud építgetni.

Harmadik lépés:

Ez már szinte magától értetődő: jó munkahelyet választani. Ha az első két lépést maradéktalanul teljesítette, ezzel semmi gondja nem adódhat: szülei, esetleg a tehetős baráti körének egy tagja minden bizonnyal biztosít önnek testhez álló, zsíros fizetéssel járó állást.
Amennyiben hiba csúszott a számításba nem kell kétségbe esnie! Gerincének gondos eltávolításával, nyelvének nyújtásával még kijavíthatja a csorbát. A jó helyen, jó időben és jól kiválasztott seggek kinyalása, valamint az aljas és alattomos áskálódás az útjában álló vetélytársakkal szemben csodákra képes!
Fontos továbbá nem létező erényeinek hangsúlyozása, ordító hibáinak takargatása, valamint a töméntelen mennyiségben okádott hazugságok és túlzások, önfényezés és jópofizás. A siker garantáltan nem marad el!

Negyedik lépés:

Végül néhány kísérőnek elejtett intelem, csupán a fent leírtakhoz. Éljen kiegyensúlyozott életet! A helyes táplálkozás, a test építése, szépítése, esetleg a feng-shui jó táptalajai a teljes boldogságnak.
Ne sajnálja magától a drágább ételeket, jobb ruhákat, a nyári vakációt, külföldi utazást! Szemránckrém, kézápoló, bőrradír, egy ízléses parfüm és remek szabó, kondi-bérlet, rendszeres nemi élet. Az eredmény: jól ápolt külső, igényes megjelenés, jó közérzet, valamint irigykedő pillantások a kevésbé érdemes emberek részéről.

Amennyiben megértette az elmondottakat, kérjük töltse ki az életre jelentkezéshez szükséges űrlapokat, s adja le az ondóvezeték melletti pultnál! Ügyintézőink iktatják adataikat, s felveszik Önöket a névjegyzékbe.
S még egy jótanács valamennyi útnak induló spermiumnak: furakodjon, gáncsoljon és gázoljon át mindenkin, hogy célba érhessen!

Az a pete csak Önre vár!