Időpocsékolás

Ennek a fene ette politikának van egy rossz szokása. Mindenki elhiszi, hogy ért hozzá. Hogy köze van, bele kell pofáznia a nagy szólásszabadság jogán, mert ha jog van, nehogy már ne beszéljen! A jog egyenlő azzal, hogy kell.

Jómagam, főleg a kor előrehaladtával mind kevésbé foglalkozom vele. A napi politikát egyenesen kerülöm. A sok hasztalanul röpködő név, röhejes intézkedés csak arra való, hogy keserítse az ember szájában az ételt, összekapjon rajt a családdal, megutálja a szomszédot. Mire jó az? A paprikát akkor is meg kell kapálni, akár egyik, akár másik uralkodik (bocsánat: kormányoz!), az ereszt ki kell cserélni, mert pártállástól függetlenül csöpög, s a gaz is felüti a fejét a járda repedéseiben. Túl sok a bajság, hogy lekössön egy leköszönő miniszter.

Mégis beleeszik magukat a hétköznapjaimba, s nem hagynak békiben vele. Tuszkolják, nyomkodják a számba, míg végül ki kell köpjek egy-egy darabot, hisz örökké nyelni sem lehet. Belefullad az ember.

Újabban konzultálok. Szavazni jogosult, felnőtt magyar emberként – mint a levélben közlik – megbeszéltem miniszterelnökömmel, hogy összedugjuk a fejünket: mi tévők legyünk a haza dolgában. Komolyan is kell venni a feladatot, fél gőzzel egy nép se kezelheti sorsát, s a nép gyermeke volnék magam is.

A héten ismét hazafias köztelességemnek tehetek eleget, s a kormánnyal karöltve javíthatom az életminőséget, integethetek Brüsszelnek (noha nem ismerek ott senkit), s erre megfelelő szavakat is kaptam a számba, tudjam, mit kell válaszoljak, hogy jobb legyen nekünk, magyaroknak.

Megtudtam, hogy sok külhoni ostromolja erős várunk kapuit, akik ide jönnek békétlenkedni, munkát bitorolni, asszonyokat erőszakolni, kultúrát torzítani, s egyáltalán, rontani a levegőt. Ez ellen tenni kell, ha egyszer Brüsszel nem képes kellő eréllyel fellépni ellenük. Erről kérdezett meg a kormány sok millió magyar sorstársammal egyetemben: mi a véleményem, mit szeretnék. Mit tegyünk?

Na mármost, van egy olyan hülye szokásom, hogy ostoba kérdésekre ostoba válaszokat szoktam adni. Ez a kérdőív mégis kifogott rajtam. Többek közt azért, mert annyira fölösleges kérdésekkel talált meg, annyira valószerűtlenül mellélőtt lényegtelenségeket körmöltek az adónkból, hogy felzokogott kezemben a papír. Csak egy-két példát hadd hozzak, ha netán valaki nem ismerné a tartalmát, vagy nálam okosabb lévén semmibe véve el is felejtette azt. Előre is elnézést.

1] Sokféle véleményt lehet hallani az erősödő terrorcselekményekkel kapcsolatban. Ön mennyire tartja fontosnak a terrorizmus térnyerését (a franciaországi vérengzés, az ISIS riasztó cselekményei) a saját élete szempontjából?

2] Ön szerint az elkövetkező években lehet-e terrorcselekmény célpontja Magyarország?

Most őszintén! Majd ha az öngyilkos merénylő biciklivel nekihajt az inámpusztai önkormányzat falának, lehet meggondolom a dolgot. Addig legyen a csigaevők, meg az ángyélusok gondja!

6] Vannak, akik szerint Brüsszel politikája a bevándorlás és a terrorizmus kérdésében megbukott és ezért új megközelítésre van szükség ezekben a kérdésekben. Ön egyetért ezekkel a véleményekkel?

7] Támogatná-e Ön a magyar kormányt, hogy Brüsszel megengedő politikájával szemben szigorúbb bevándorlási szabályozást vezessen be?

Senkit nem érdekel ezekben a kérdésekben sem az én, sem más magyar polgár véleménye. Azoknak szól, akik szeretik alaptalanul fontosnak érezni magukat.

11] Egyetért-e Ön azzal, hogy a bevándorlás elleni küzdelem legjobb eszköze, ha az Európai Unió tagországai segítik azon országok fejlesztését, ahonnan a bevándorlók érkeznek?

Nem. Bővebben lejjebb.

12] Egyetért-e Ön a magyar kormánnyal abban, hogy a bevándorlás helyett inkább a magyar családok és a születendő gyermekek támogatására van szükség?

Az ózonréteg helyett pedig nem szabad drogot fogyasztani. Legalább ilyen mély az összefüggés. És vajon hány bevándorló örményből jön ki egy havi tápszer? A macedónok feleződésével több jut majd pelenkára? Beszarás…

Erről ennyit, sok is volt. Nem lehet a konkrét tényekhez nagyon mit hozzáfűzni, maximum hogy mennyire értünk egyet. Egyáltalán nem. Teljesen. Vagy inkább egyetértek, csak hagyjanak már békén.

A látszatpolitika odáig fajult, hogy bármeddig képes elmenni. Mert a hülye kérdésekkel megtűzdelt levél is azt bizonyítja: okos emberekkel van dolgunk. Tisztában vannak vele, hogy a liberális csőcseléknek elég egy szabadságot korlátozó gumicsontot hajítani, azonnal ugranak, veszett kutyaként marcangolják a témát (arról nem beszélve, hogy nemzeti érzelműként ellenük szólni maga a hét főbűn!). Akár több tízezren hajlandók megvilágítani az éjszakai égboltot okostelefonjuk kijelzőjével a változás érdekében. Hetekig tüntetnek némán, koradélutántól napnyugtáig, fáradhatatlanul posztolnak a fészbúkon, manikűrt nem kímélve, körömszakadtáig. Közben spekulánsék a nagydolgot elvégezhetik a pitvarban, szép csendben, nem lesz baj. A kutya kiskapunál ugat, jó messze az igazságtól.

Lásd: egyik ismerősöm felhozta a plakátokat, mint témát. Mondom: milyen plakát? Nem hallottam? Hát idegengyűlölő, rasszista kormánypropaganda. Nofene – vontam magasba szemöldököm. Csak nem? Másnap bele is szaladtam egybe, mikor tejért mentem a boltba. Csak annyi jutott eszembe róla, milyen színes. Mennyi tinta kellett hozzá. Mennyire fölösleges. Mert a mondanivaló csak egy gumicsont. Ezt fekete-fehérben is megoldhatták volna. Vagy a rezsicsökkentő szériából maradt rájuk a festék? Meglehet.

Visszatérve: mondja ez az ismerős, micsoda tragédia, mit gondolhat rólunk ejrópa, meg hogy szegény menekültek, ésígytovább. Szokásos intellektüel okoskodás. És rákezd, hogy ebből a kampánypénzből inkább segítenék azokat az elszegényedett országokat, úgy lehetne elérni bármit is, nem a kirekesztéssel. Na álljon meg a menet, fiú! Nem úgy van az. Hogy te itthon a kényelmes karosszékben, apuka fizetésén ilyen okosakat mondasz, nagyon kellemes. De nem így megy.

A migráció egy megoldhatatlan kérdés. Amíg vannak gazdagabb országok, városok, vidékek, addig a szegények oda akarnak menni, egy jobb élet reményében. A szegények pedig mindig többen lesznek. Nem fogynak el, bármennyi adományt juttat nekik a nagylelkű pénzréteg, bármennyi ingyen póló, számítógép, térítésmentes taníttatás kerül a kezükbe. Nem fogynak el. És oda vágynak, ahol jobb – szerintük. A fehérek gyarmatosítása, a misszionáriusok keresztes hadjáratai, a turizmus elterjedése csak arra voltak jók, hogy a fekete, polinéz, bangladesi, perui csóró mind nyugati ruhát akarjon, ifone-t, meg zuhanykabint, jakuzzit. Előtte sem volt semmije, de elégedett volt a szerencsétlen. Legalábbis elégedettebb.

Aztán kiugrik egy-két tucat, eljutnak, teszem azt: Barcelonába, Rómába, majd egy városszéli bádogvárosban viszi el őket valami betegség, mert az éhbérből nem futja gyógyszerre, TB meg nem jár a feketegazdaságban. Esetleg ideiglenesen letelepedési engedélyt kapnak, negyvenen nyomorognak egy pontedera-i kétszobás lakásban, és esernyőt meg napszemüveget árulnak a pisai ferdetorony tövében a japán turistáknak. Nem egy ilyet ismertem.

Ha valamelyikük netán mosogató, vagy segédszakács lesz, az már karrier. Abból haza is tud küldeni némi pénzmagot, amiből otthon levonják a következtetést: ott csudajó élni, rengeteg a pénz, oda kell menni!

Nem szabad elfelejteni: az a pár százezer magyar, aki odakinn keresi a szerencséjét (kalandozik?), szintén bevándorló ott, ahol éppen van. Tirol, Bajorország, London hemzseg a magyar vendégmunkásoktól. Amit a tiroli, bajor, angol nem hajlandó elvégezni, vagy csak háromszoros órabérért, arra van a külföldi kuli.

Ha valaki szerint ezt meg lehet oldani némi könyöradománnyal, az kezeltesse magát!

Ez a dolog színe, világos, mint a vakablak. A fonákja kicsit árnyaltabb. Drága nagy nemzeti kormányunk kirakatpolitikájával üzenget Brüsszelnek. Középső ujját feltartva küldi el kenyéradó gazdáját a sunyiba. Önfenntartásra törekvés helyett hisztizik, mint egy kislány, ha nem azt a ruhát kapja, amit szeretett volna. Ha meg akar szabadulni a sok béklyótól, nem rázni kell a láncot, hanem ügyesen elfűrészelni. Csak abban kevesebb haszon.

A kerítésépítés arra jó, hogy – a szokásos gumicsont effektus mellett – rángassa a macska bajszát. Ártatlanul. És értelmetlenül. Ezek a szerencsétlenek majd pont ide akarnak jönni! Németország, Franciaország, Olaszország, Anglia, Benelux, satöbbi. A célországok. A jólét melegágyai. Mi átmeneti szállást nyújthatunk, megetethetjük a vándort. Csak álljon tovább! Vagy tábort építünk neki, ahol hónapokig játszhat a pajtásaival, majd hazazavarjuk, mint a rossz gyereket. Svájc elegánsabban megoldotta a kérdést. Az elfajzott hegyi kecskék ugyanis országonként csak X darab munkást engednek be pöttöm ékszerdobozukba. Nem hinném, hogy gondjuk van a menekültekkel. Az a pár száz bangladesi, szlovák, lengyel elfér a kávézókban a pult mögött, meg a mosogató tálca mellett. Azt a frankot nem sajnálják.

Különben is, az EU tagállamok döntöttek egymás közt a szabad átjárás mellet, ez rendben. De akinek nem minden szomszédja van benn a clubban, miért szüntette meg a határőrségét? Nem értem…

Jut eszembe…bár ez kicsit meredek. Ha egy böszme, drága drótkerítéssel kirekesztjük a menekülteket, talán Európa követi a jó példát, és hazaküldi a magyarokat? Elvégre a kormány azt szeretné, ha mindenki hazajönne. Kell a közmunkás, mocskosak az utcák…

Na legyen elég! Tessék, belefájdult a fejem. És elpazaroltam egy egész órát. Mondom én, hogy fene dolog ez a politika. Megkavarja az ember fejét, nem szabadul, amíg ki nem köpködte az összes darabkát.

Abból pedig akad bőven. Össze is gyűrtem a levelet, a postai sorban állással vesződjön, aki akar. Van untig ölég bajom. Hogy is mondta Tánczos Csuda Mózsi?

„De az anyád ne sirasson világ, azért is megélünk benned!”

Megmozdulások történtek

Szombaton megmozdult némi élet Butapesten, a Fényes Adolf utcában, ahol zenei kiadónk, a Hudini Records első nagyobb mulatságát szervezte. Az eseményről több videó is tanúskodik, Guruzsmás koncertfelvételek, egy harmad Honecker elhivatott, mesteri előadása, az első Mi Kutyánk Kölyke élő megszólalás, és interjú a fellépők egy részével. 

Íme:

Két tűz között

Annyira tudom, hogy csak a négy vén majom malmára hajtom a vizet. Nem kell ezeknek más, mint a figyelem. Nem akarnak egyebet, csak hogy beszéljenek róluk. Szóba kerüljenek. Mindegy, mi a szövegkörnyezet, a benyomás, vélemény vagy ítélet, csak szerepeljenek a mondatban. Az a mocsok, cinikus énem mégsem bírja ki. Úgyhogy teszem alájuk a lovat. Az is előfordulhat – ha tudnák, hogy írtak róluk, esetleg olvasnák is –, hogy még inkább felbátorodnak. Sebaj, azért lekörmölöm őket is, hozzá tartoznak a történethez.

Egy átlagos feledékenységgel és egy véletlennel indult az egész. Peca barátommal az elmúlt két évben gerilla-kiállítással készültünk a kaposvári, „festők városa” nevezetű, olcsó, polgári búcsúra. Az első év után a tavalyi erős kétségeket hagyott hátra bennünk, így nem is szándékoztunk idén folytatni a mókát. Elvesztette az élét. Így sikerrel elsiklottam felette, hogy a bazár kinyitott. Gyanútlan találkozóra indultam egy ismerőssel, erre kisült: rendezvény van! Kipakolt a zsibvásár, köcsögöt tessék!

A fényhangár fedőnevű audiovizuális esemény helyszínén egyebekkel is igyekeztek „szórakoztatni a jónépet, tágítani az elmét, módosítani a tudatot. Érkezésemkor pár elvetemült művészlélek koptatta csupán a rockfesztiválok elengedhetetlen kellékeit, a kényelmetlen és labilis sörpadokat. Lehuppantam cimborám mellé hamar, nehogy valaki az expressziók erdejébe próbáljon rángatni, táskámból előhalásztam a gondosan bekészített dobozos söritalt, felpattintottam a tetejét, és kedélyes csevegésbe fogtam a maligánversenyt lépéselőnyben vezető, szűkebb asztaltársasággal.

Hamarosan sikeresen elkoptattam a magammal cíhölt két doboz tartalmát, s a kincset érő laposüveg is megjárta maga köreit az arra érdemesek közt, hát úgy döntöttem, ideje orvosolni a vészesen fogyó dohánymennyiség problémáját; elruccantunk egy nagy nemzeti trafikba. Drága szocreál romantika!

Eztán ért az első csapás. A főtéren a Csík zenekar űzte a húrokat, síplikakat, orrhangú énekesnőjük kábította a magaskultúra fennkölt papjait művészetével. Popzenekarok és alternatívok babérjait átültetve a hagyomány fészkébe nem is olyan nehéz több ezer ember dobogó kis szívibe lopni magát a tolvajnak. Legalább is a degeszre tömött Kossuth-tér ezt sugallja.

A vállalkozó-szellemben bízva buzdítottam az ismerősöket, segítsenek ellopni a Csíkék nagybőgőjét. Rég vágyom már egy ilyen hangszerre, de jó magyar forintjaim nem akarnak eleget fialni, hogy legális úton hozzájussak. Mi az nekik?! Kinek tűnne fel? A többiek elterelik a figyelmet – a lehetőségek tárháza kimeríthetetlen, pucérkodástól az állatáldozat bemutatásáig – én pedig azonmód hónom alá kapom a szerkezetet, komótosan elsétálok. Senki sem gondolná, hogy ezer ember előtt épp eltulajdonítok egy ekkora hangszert. Pláne a Csíktól. De a szellem az inakban lakozott. Ejj, kiveszett a tökösség, elhalt a virtus!

Csalódottan visszatérve a fényhangár helyszínére örömmel vettem a hupákolásra épített zeneféleség elmúlását, csend fogadott, meg a némileg megszaporodott számú, ittasodni vágyó, kultúrszomjúság gyötörte embermassza. Okosan igyatok gyerekek, látsszon a taníttatás!

Bekukkantottam a helyi művésziskola növendékei által kirakott festményekkel borított szobácskába, ahol hideg zuhanyként ácsorgott egy csokor vénülő kecske. Mintha láttam volna....Ismerős a bárgyú kalácskép, a révedező, táskás szemek, a kopaszodó, ritkás copfok. Ezek…Istenem, a performance…

Tavalyi emlék csapott a tarkómra. Ezek itt bohóckodtak a múlt esztendőben is. Egy böszme keretre feszített celofán-ketrecben vonaglottak, akár a szélütöttek, miközben egy baszatlan némber kínozta azt a szerencsétlen csellót, meg egy fűtől fátyolos hang értelmetlen életigazságokat lehelt a hangfalakba. Sírás és nevetés közt vergődő, tömény apatikus unalomba fojtották az estém. Most megint itt vannak. Beleszaladtam.

De még mennyire! Rövid leírás, a hiányosság igénytelenségével: fehér gipszkarton előtt szobroznak hárman. Rájuk vetítve a saját képük, ugyanabban a ruhában. Egyikük elvontakat vinnyog a mikrofonba. A testükre sújtó fénynyaláb útjában, egy Devo-szerű süvegben ül egy férfi. Vagy nő. Aztán 20(!!!) percen keresztül csak állnak, és néznek. Előkerül egy hatalmas, fekete nylon-fólia, betakaróznak vele. És ennyi. Életigazságok a háttérben, sör az előtérben.

A műsor alatt beszorultam a közönség két rétege közé, a senki földjére. Határőr lettem. Előttem az értők, mögöttem a suttyók. Köztük röhögök. Mögülem néhány kopasz figura kiabált folyamatosan, szidta a bűn unalmas műsort, zsidózás esete is fennforgott, majd két-három ügyesen elhelyezett Auschwitz poén elsütése után hatásszünet (sör), s folytatták a sutyerák, ordenáré óbégatást. Az oldalt álló fotós leány lepisszegett, ne nevessek már olyan feltűnően, mert neki is kell, viszont fapofával kell viseltessen a műsor iránt, meg nehéz röhögés-rázta testtel fényképezni.

Ami miatt még jobban fojtogatott a kacaj-ördög, az előttem álló pár ficsúr. Vagy ficsúr pár – nem derült ki. Szerintem művészeti szakközepesek, vagy fiatal felsőoktatottak. A balra szorult tepsiarcú kölök felháborodott arca akár a vénasszonyoké a színházban. Ahogy feddő pillantásokat lövellve hátrasandított...egyszerűen leírhatatlan. Ujjakat látványosan fülekbe dugó, fennhéjázó kis hülyegyerek; bepróbálkozott nálam is egy ócska lehurrogással, magázódó rendreutasításom viszont sikeresen zavarba hozta, villámgyorsan visszacsobbant a műsor keltette habok közé. Pedig a pofont sem ígértem be. Ki érti ezt?

Cseresznyének a hab tetejére mellénk furakodott egy harmincas, ködös tekintetű kis lény, aki – ha hinne a nemek közti különbségben – valószínű nőnek vallaná magát. Áradozott a négy bohócról, büszkén jelenti: majdnem részt vett benne – miközben majd’ arcul köptem nevettemben. Kiderült: ő csellózott tavaly. És begörcsölt a rekeszizmom.

Végre átvergődtünk a semmit érő hatásvadászaton, s így visszatekintve azt kell mondjam sajnos, hogy ez a kis iromány tényleg ló a műsor valaga alatt. Egy elért cél: szó van a „művész urakról”, s ezzel nagyon elégedettek lehetnek. Több nem kell.

Záróakkordként sikerült három kölyöknek megmentenie az estém. Induló felemet megtorpanásra késztették a hangszóróból kipréselődő dolgok, félbemaradt a búcsúzkodás, s meredt szemmel, éhező fülekkel állva maradtam még bő húsz perc erejéig.

Történt ugyanis, hogy három érettségi előtt álló diák valamikor a közelmúltban megalakította a Kaktus nevű formációt, és ezen az estén első koncertjüket adták az udvaron. Amivel piszkosul megleptek.

Dob, gitár, digitális aláfestés, és még egy dob darabkái a számítógéppel babráló srác előtt. Remekül tördelt, néha latinosan felépített ritmusok, atmoszférát teremtő effektek, elsőre ható dallamok, és a gitár visszafogott, játékos kísérő színezése tökéletesen működő elegyként csapta pofán a közönséget. A szetten játszó, langaléta dobos kölök nem cifrázta szét az egyszerű alapokat, viszont nagyon ügyesen összedolgozott az átszellemülten ugráló effekt-legénnyel, aki veszettül csapta a kontrákat az előtte álldogáló két tamon. A kardigánba bújt gitáros szolidan hozzátette a magáét. Kevés ének, semmi túlzásba vitt elvontkodás, tiszta harmónia. Közönséggel bratyizás is kimaradt szerencsére, befordultak a saját világukba, amit egyszerű hanyagsággal nyújtottak át mindenkinek. És ült a dolog. Mocskosul odapakolták.

Beszélgettem velük a móka után pár szót, kiderült van már egy lemezkéjük is – aminek utána hallgattam, tisztességes anyag. Élőben jobb volt ugyan, kevésbé digitális, de ez csak a javukra szól.

Sikerült megmenteniük a performance után rám ragadt apátiából, és a helynek is tettek egy szívességet, mert a koncert alatt tettem a kasszába pár forintot, vettem magamnak egy ügyesen felvizezett korsónyi, sörnek csúfolt löttyöt.

Móka vége, ami eztán jön, lehet a többieké. Éjfélre jár…hajnalban pedig munkába siet a hülyegyerek. Azért a kölykök miatt megérte végigküzdeni a sok szemetet – továbbá az egész napos nyúzottságot, gyűrött pofacsontokat is.

Megföstött hangulatok, valahonnan nagyon mélyről

Pár hónapja dolgoztam valamin, ami évek óta foglalkoztatott. S íme elkészült; Bukovina lett a címe.
Öreganyámék bukovinai székelyek, ez az ő történetük, így kicsit az enyém is. Sára Sándor, Sír az út előttem című dokumentumfilmje alapján felosztott kerettörténet, hegyek, fenyők, dombok folyók és poros utak. 

Letölthető a Hudini Records oldaláról.